Kedves ====!
Mindig nagyon nehéz röviden és lényegre törően a legalapvetőbbet kiválasztani, de azért igyekezni fogok:
1/ Mi az Önök legfontosabb tanítása életről, halálról, a kettő viszonyáról, a meghalásról?
A teremtés (a fizikai és a spirituális élet) célja egyaránt a fizikai élet. A zsidó filozófiai tanítás szerint ugyanis a cél, hogy ebben a fizikai (legalacsonyabb) világban, és annak minden entitásában érezhetővé tegyük a rejtőzködő Istent, az isteni energiát, ami valójában mindent folyamatosan teremt és fenntart, csakhogy nem érezzük. Ennek megfelelően törekszünk az életre, és nem vágyakozunk a halálra. Bölcseink azt tanítják (Talmud, Atyák 4:17.), hogy „Többet ér egy óra megtérésben és jó cselekedetben ezen a világon, mint a túlvilági üdvösség”.
Ha azonban bekövetkezik a halál, akkor természetesen hiszünk a lélek örök életében. Sőt valamilyen szinten az hit hajt bennünket, hogy ez a lélek teljesítette evilági küldetését, és mostantól jobb lesz neki a túlvilágon, hiszen „többet ér egyórányi lelki béke a másvilágon, mint az egész élet ezen a világon” (Talmud, uo.).
A dolog lényege, hogy az evilági élet konstruktív, eredményeket lehet elérni, teljesíthetjük a Teremtés küldetését, de ezzel együtt kellemetlenebb, mint a kevésbé konstruktív, akadályok nélküli túlvilági élet. Ez ad választ a fent idézett, első látásra ellentétesnek tűnő idézetre is.2/ Mi történik a testtel, a lélekkel a halál után?
A test elporlad. A lélek pedig egyesül forrásával, az Isteni Végtelennel (Ezt nevezzük Édennek, vagy Mennynek). Ahhoz azonban, hogy az ez az egyesülés gördülékenyen menjen a léleknek meg kell tisztulnia azoktól szennyeződésektől, amelyek az evilági vétkek által bepiszkolták és a spiritualitással szembeni érzékenységét eltompították. Ezt a spirituális tisztulási folyamatot nevezzük Pokolnak. A tisztulási folyamatban részlegesen része van a testnek is, amelyhez – a Kabbala, zsidó misztika tanítása szerint – a halál után is részben kötődik a lélek. Vagyis a test elrohadása megkezdése annak a tisztulási folyamatnak. Éppen ezért a hagyomány szerint Igazak teste évek után sem bomlik el.
A test elporlad. A lélek pedig egyesül forrásával, az Isteni Végtelennel (Ezt nevezzük Édennek, vagy Mennynek). Ahhoz azonban, hogy az ez az egyesülés gördülékenyen menjen a léleknek meg kell tisztulnia azoktól szennyeződésektől, amelyek az evilági vétkek által bepiszkolták és a spiritualitással szembeni érzékenységét eltompították. Ezt a spirituális tisztulási folyamatot nevezzük Pokolnak. A tisztulási folyamatban részlegesen része van a testnek is, amelyhez – a Kabbala, zsidó misztika tanítása szerint – a halál után is részben kötődik a lélek. Vagyis a test elrohadása megkezdése annak a tisztulási folyamatnak. Éppen ezért a hagyomány szerint Igazak teste évek után sem bomlik el.
Ennek megfelelően a halál után a testnek is meg kell adni a kellő tiszteletet. A lehető leggyorsabban (lehetőleg még a halál napján) el kell temetni. Nem szabad hamvasztani vagy boncolni. A halál beálltától a temetésig nem szabad egyedül hagyni, hanem zsoltárokat recitálva „őrizni” kell. A temetéssel kapcsolatban még nagyon sok szokás van, ha ez részletesebben érdekli, ajánlom, nézzen el ide:https://zsido.com/konyvek/kitzur_sulchan_aruch/50/1128
(Valami miatt jelenleg az oldal kicsit rosszul tőltődik be, és le kell menni az oldal aljára, hogy a tartalmat lássa.)3/ Mi a legjellemzőbb, legelterjedtebb gyászrituáléjuk? Ha a túlélőknek
vigaszra van szüksége, mi ez a vigasz? Ha ez imádság, kérem, írja le a szövegét, fonetikusan.
vigaszra van szüksége, mi ez a vigasz? Ha ez imádság, kérem, írja le a szövegét, fonetikusan.
A temetés után a legjelentősebb az egy hetes „ülés”, a sive. Ilyenkor az elhunyt közvetlen rokonai otthon maradnak, nem hordanak bőrcipőt, nem ülnek székre, eltakarják a tükröket, nem borotválkoznak, vagy vágnak hajat, nem hallgatnak zenét, nem esznek húst és nem isznak bort. Ebben a hétben a közösség tagjai vigasztalni jönnek a gyászoló otthonába, beszélgetnek a halottról és segítenek kibeszélni a fájdalmat.
Ezután következik a hosszabb gyász időszak, az első egy év. Ekkor 11 hónapon keresztül mondja a közvetlen hozzátartozó a kádist mondja. Ez egy ősrégi ima, amely Isten nagyságát, mindenhatóságát és könyörületességét fejezi ki költői formában. Egyes kifejezései Jechezkél prófétától származnak, mások talmudi eredetűek. A legszentebb imák egyike, amelyet a gyászolók 11 hónapon át mondanak elhunyt szeretteikért.
A szülőjét gyászoló fiú a temetés napjától kezdve tizenegy hónapon keresztül mindennap köteles a napi közösségi imákban elmondani a Kádis imát. Ezzel tiszteli meg a halottat. A Kádis elmondásához minján, tíz felnőtt férfiból álló gyülekezet szükséges. Aki egyedül imádkozik, nem mondhat Kádist. A Kádist állva, összezárt lábbal, tiszteletteljes tartással kell mondani a következőképp:
Mai héber kiejtéssel
Jitgádál vöjitkádás sömé rábá [Közösség: Ámén!] böálmá di vörá chiruté vöjámlich málchuté chászid közösségekben: vöjácmách purkáné vikárév mösiché [Közösség: Ámén!] böchájéchon uvjoméchon uvchájé döchol bét Jiszráél báágálá uvizmán káriv vöimru ámén!
[Közösség: Ámén. Jöhé sömé rábá mövárách löálám ulálmé álmájá. Jitbárách…]
Jöhé sömé rábá mövárách löálám ulálmé álmájá.
Jitbárách vöjistábách vöjitpáér vöjitromám vöjitnászé vöjithádár vöjitále vöjithálál sömé dökudsá brich hu [Közösség: Brich hu!] löélá min kol birchátá vösirátá tusböchátá vönechemátá dáámirán böálmá vöimru ámén! [Közösség: Ámén!]
Jöhé slámá rábá min sömájá vöchájim álénu vöál kol Jiszráél vöimru ámén! [Közösség: Ámén!]
(Itt három lépést hátrálunk:) Osze sálom bimromáv hu jáásze sálom álénu vöál kol Jiszráél vöimru ámén! [Közösség: Ámén!]
Magyar fordítás:
„Magasztaljuk és szenteljük meg nagy Nevét [Közösség: Ámén!] e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát chászid közösségekben: hozza el a megváltást és jöjjön el a Messiás [Közösség: Ámén!] életetek során és egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre: ámén!
[Közösség: Ámén! Legyen nagy Neve áldott örökre és örökkönörökké! Legyen áldott…]
Legyen nagy Neve áldott örökre és örökkönörökké!
Legyen áldott és dicsért, dicsőített és magasztalt, fennkölt és hírneves, imádott és megszentelt a Neve annak, aki Szent, áldott Ő! [Közösség: Áldott Ő!]
Áldottabb Ő minden áldásnál, költeménynél, dicshimnusznál és vigaszéneknél, amit a világon mondanak, s ti mondjátok erre: ámén! [Közösség: Ámén!]
Jöjjön nagy békesség és élet a mennyből ránk és egész Izraelre, s mondjátok erre: ámén! [Közösség: Ámén!]
(Itt három lépést hátrálunk:) Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre! Mondjátok végül: ámén! [Közösség: Ámén!]”
A zsidó törvény a temetést követően három, egyre hosszabb gyászidőszakot ír elő, amelyekben a gyász egyre enyhébb. Az első periódus neve sivá: ez azt jelenti, hogy „hét”, és a temetés utáni első hét napot jelenti. Sivát a közvetlen rokonokért, az apáért, az anyáért, a feleségért vagy férjért, a gyermekért és a testvérért tartanak.
A sivá hetében a gyászolóktól az együttérzés hagyományos szavaival szokás elbúcsúzni:
הַמָּקוֹם יְנַחֵם אֶתְכֶם בְּתוֹךְ שְׁאָר אֲבֵלֵי צִיּוֹן וִירוּשָׁלָיִם.
Hámokojm jönáchém eszchem böszojch sár ávéléj Cijojn viJörusolojim.
„Az Örökkévaló vigasztaljon benneteket és mindannyiunkat, akik gyászban vagyunk Cionért és Jeruzsálemért.”
Minderről bővebben érdemes ide kattintani:
Gyakorlati szempontból:
Elméleti szempontból:
Még:
4/ A legjelentősebb ünnepeik, mit ünnepelnek ilyenkor, az ehhez kapcsolódó esetleges, főleg étkezési szokásaik:
Erre nehéz röviden válaszolni. Részletesen lásd ezt a gyűjtő oldalt:
Rövidebben lásd Herman Wouk könyvében:
Üdvözlettel
Köves Slomó
