Szabadnap az ünnepre
Mesterem, Grünwald József (1905-1984) pápai rabbi a munkaszolgálatban töltött Ros Hásánáról ír visszaemlékezéseiben (Vájágéd Jáákov, III. kötet, Előszó, 11. oldal). Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy szakaszának parancsnoka hozzájárult, hogy a szent napokat munka helyett imával töltsék a munkaszolgálatosok: „Hálás vagyok az Istennek a nagy kegyelméért, hogy a parancsnok beleegyezett abba, hogy Ros Hásánákor és Jom Kipurkor ne legyen munka, szabadon hagyott minket.” Ennek kapcsán az a talmudi forrás jutott eszében, ami szerint Egyiptomban a kivonulás előtti Ros Hásánától kezdve szünetelt a rabszolgamunka (Ros hásáná 11b.). Ezután az ünnepi imákról írt: „Volt egy nagy istálló, azt kitakarítottuk és ott imádkoztunk. Éjszaka ott is aludtunk szalmán, mint az állatok. Ezen kívül nagy öröm volt az nekünk, amikor a Pesti Hitközségből kaptunk egy sófárt is, és így teljesíteni tudtuk ezt a nagy micvát”.
Bár Grünwald rabbi erre nem tért ki, mások visszaemlékezéseiből kiderül, ő maga volt az előimádkozó ekkor. Szemtanúk szerint, amikor a parancsnok keresztül ment az imádkozásra használt istállón, és halotta Grünwald rabbi áhítatos imáját, azt mondta, hogy a rabbi egy szent ember és onnantól jobban bánt vele, mint a többiekkel (Toldot Báál Vájchi Joszéf 1. kötet 355. old.). Más visszaemlékezésekből (Liflétá gdolá 124. old.) az is kiderül, hogy a Tóraolvasáshoz egy chumást (Mózes öt könyvét tartalmazó könyv) használtak, noha csak áldás nélkül tudták felhívni az emberek. Különlegesen fájdalmas, hogy a munkaszolgálatosok ekkor nem tudták, hogy családtagjaikat a nyár folyamán főleg Auschwitzban már meggyilkolták – így a szeretteikért ugyanúgy mondták Tóraolvasás után a Mi sebérách imát, mint máskor. Így például maga Grünwald rabbi is név szerint imádkozott feleségéért és tizenegy gyermekéért, akik addigra már mind mártírhalált haltak Auschwitzban.
Alku az Örökkévalóval…
Mások is megpróbáltak alkudozni a parancsnokaikkal, hogy mentsék fel őket az ünnep idejére a munka alól. Így történt például abban a szakaszban is, amelyben a munkácsi Zussman Izidor (reb Náchmán Jichák) volt beosztva. A később Bnéi Brákba kivándorolt férfi – aki pár éve mezuzákkal és imakönyvekkel támogatta közösségünket, ahogy arról az Egység magazin 30. számában beszámoltunk – 1944-ben megállapodást kötött Istennel, miszerint abban az évben nem böjtöl, de a következő évben, ha jobbak lesznek a körülmények, fog böjtölni… Az ő életét ez a döntés mentette meg. Történt ugyanis, hogy Jom Kipur előtt néhányan megkérték a parancsnokot, hogy mentse fel őket Jom Kipur napjára a munka alól. A parancsnok úgy tűnt, beleegyezik ebbe, és kérte, írják össze azoknak a nevét, akik az ünnep miatt felmentésüket kérik a munka alól. Akik feliratkoztak, azok másnap reggel nem mentek ki munkára a többiekkel. Ám mire estére a munkára jelentkezők visszatértek, addigra alig volt már élő a bent maradt munkaszolgálatosok között – amint a többiek elmentek, az ott maradók többségét egyszerűen agyonverték.
Ima a guri nagyzsinagógában
Kevesen tudják, de a varsói 1943-os gettólázadás leverése után Magyarországról vezényeltek munkaszolgálatosokat Lengyelországba a romokat eltakarítani. Így került a nyíregyházi származású budapesti Weinberger Jechiél a nagyünnepek táján a Varsó melletti Góra Kalwaria (jiddisül: Gur vagy Ger) nevű településre. Az egykor könyvkiadással és árusítással foglalkozó Weinberger tizenhárom társával együtt érkezett a kisvárosba, amiről hamar kiderült számukra, hogy nem más, mint a leghíresebb lengyel hászid irányzatnak, a guri hászidoknak az egykori központja.
Amikor megtudták, hogy még áll Gurban a zsinagóga, azzal a kéréssel fordultak a parancsnokukhoz, hogy engedjék meg nekik, hogy ott imádkozzanak. Így történt, hogy a raktárnak használt egykori híres guri nagyzsinagóga egyik sarkábán, sófár, imakönyvek, tálitok és Tóra nélkül köszöntötte Ros Hásánát ez a maroknyi magyar zsidó munkaszolgálatos (Böszéter hámádrégá 250. old.).
Imakönyvek a haláltáborokban
Egy vallásos zsidónak egész évben szüksége van imakönyvre, ám elég gyakori, hogy valaki fejből tudja a nap, mint nap elmondott imákat. Ros Hásánákor azonban különösen hiányoztak az ünnepi imakönyvek a haláltáborokba zárt zsidóknak, hiszen nagyon kevesen vannak, akik fejből tudják a teljes nagyünnepi imarendet. Az itt-ott elrejtett imakönyvek a legnagyobb értékek közé számítottak a lágerekben.
Kohén Zálmánt tizenöt évesen, nyíregyházáról deportálták az Auschwitz melletti Jawiszowiceba. Egy olyan munkacsoportban került, amelybe körülbelül negyven, 14 és 17 év közötti fiút osztottak be. Volt közöttük egy Appelbaum nevű 17 éves fiú, aki fejből tudta az egész évi imákat. „Vele imádkoztunk sácháritot, minchát és máárivot a munka szüneteiben. Ő állt középen, mi körülötte és mondta hangosan az imát, mi meg ismételtük utána” – emlékszik vissza azokra a hónapokra Kohén (Ánochi Ánochi hu mönáchámchem, 2009, 21. old.). A fiúk között valakinek volt egy nagyünnepi imakönyve, ami az Appelbaum nevű fiú kézzel lemásolt. A másolathoz kiürült cementes zsákokat használt, erre írta le a teljes imakönyvet, amit később közösen használtak.
(Az Egység magazin 30. számában egy hasonló, Szibériában lezajlott történetről számoltunk be, lásd illusztrációnkat az.)
Egy másik esetben Tauber Méir az aznapi ételadagjáért vásárolt Auschwitzban egy nagyünnepi imakönyvet, amire aztán úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Végül imádkozni nem tudott belőle, mivel egy csoport zsidó, akiket éppen Ros Hásánákor választottak ki a gázba, annyira könyörgött neki az imakönyvért, hogy nem tudott ellenállni a kérésüknek. Átadta nekik a féltve őrzött könyvet, hogy haláluk előtt még imádkozhassanak belőle (Böszéter hámádrégá 493. old.).
Sófár Auschwitzban
Sokszor idéztük már Meisels Cvi Hirsch (1902–1974) váci rabbit. Visszaemlékezéseiben (Mökádsé HáSém című responsum könyvének első kötetében, Sáár máchmádim 6. fej.) felidézi, hogy Ros Hásáná idején Auschwitzban húszszor fújta meg a sófárt különböző barakokknál. Mint írja, az emberekre nagy hatással volt a sófár hangja, és őt is megindította társai áhítata. Egyik esetben annyira meg volt hatódva, hogy utólag nem is volt biztos benne, hogy háláchikusan rendben volt a fújás.
Sorozatunkban írtunk (Gut sábesz 16. évf. 38. szám) már annak az 1400 fiúnak az esetéről, akiket Ros Hásánákor küldtek a halálba. Őket kegyetlen módon a magasságuk alapján választották ki: a még élő, 18 év alatti fiúknak egy mérce alatt kellett elsétálniuk, és aki alacsonynak bizonyult, azt másnap a gázkamrába küldték. Addig pedig étlen-szomjan bezárva tartották őket. A fiúk tudomást szereztek Meisels rabbi sófárjáról, és kiabálva könyörögtek neki, hogy menjen be hozzájuk és fújja meg a sófárt, hogy teljesíthessék ezt a szent micvát.
Magyarul a Mélységből kiáltok – kérdések és válaszok a Holokausztból címen megjelentetett kötetben (Chábád Lubavics Egyesület kiadása, Budapest 2004, 189–196. old.) olvashatjuk Meisels rabbi visszaemlékezését erre a gyászos eseményre és saját fájdalmas dilemmájára.
„Nem tudtam, mitévő legyek. Roppant veszélyes volt ez a feladat. Közeledett az alkonyat, a végzetes óra, amikor jönnek a nácik, hogy elvigyék a fiúkat. Ha a nácik váratlanul jelennek meg, és engem ott találnak a csoporttal, nem kétséges, hogy engem is velük együtt beküldenek a gázkamrába.” – Meisels rabbi végül saját gyerekének könyörgése ellenére ment be a barakkba, ahol a halálra szánt fiúk utolsó kívánságának engedve dvár Torát, tórai magyarázatot tartott, majd megfújta az előírásoknak megfelelően a száz hangot.
Döntésének halachikus érvelését is leírta ugyanott: „Kétség kívül, hogy nem kell az életet olyan szinten veszélyeztetni egy micva teljesítése miatt, de akkor, abban a pillanatban, ez a cselekedetem talán azt tükrözte, milyen kevéssé tartottam becsben a saját életemet. Ki tudhatta akkor Auschwitzban, hány napja van még hátra az életéből? Minden egyes napon zsidó testvéreink ezrei, tízezrei pusztultak el a gázkamrákban vagy a keserves, megerőltető munkától, hullottak, akár a lekaszált fű. Az életünknek nem volt értéke. Döntésemnek bizonyára ez volt a legfőbb indítéka…”.
Esther Farbstein, aki magyar ortodoxok holokauszt alatti sorsáról írt könyvet, némi kétkedéssel fogadta Meisels rabbi visszaemlékezéseit. Kutatásai azonban alátámasztották a húszszor megfújt sófár történetét: több szemtanút is talált, akik bizonyították, hogy a rabbi mindkét nap több helyszínen is megfújta a sófárt (Böszéter hámádrégá 495–500. old.).
A csodával határos tettről Farbstein azt jegyezte fel (uo. 499. old. 122. lábj.), hogy Meisles rabbi a csatorna tisztításával és az ételosztással volt megbízva, így tudta bejárni a barakkokat viszonylag könnyedén. A rabbi fia, aki ott volt vele Auschwitzban, pedig lejegyezte, édesapja nem sorrendben járta végig a barakkokat, hanem hol itt, hol ott bukkant fel, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltse.
Böjt az éhezésben
Jom Kipurkor a legnagyobb micva a böjtölés. A túlélők közül sokan számoltak be arról, hogy ezen a napon böjtöltek és nem is merült fel, hogy másként kellene tenni, annak ellenére, hogy sokan egészségi állapotok, illetve a közvetlen életveszély miatt fel voltak mentve a böjt alól.
A korábban már említett Kohén Zálmán például a Kol nidré estén társaival tartott visszafele a munkából, amikor az őket kísérő, jugoszláv származású SS megengedte nekik, hogy szedjenek a földön heverő hatalmas céklákból. Ekkorra azonban már beesteledett, így a fiúk nem ették meg az összeszedett céklát, a böjtre való tekintettel. Az őr, attól félve, hogy megbüntetik engedékenysége miatt, nem merte megengedni a fiúknak, hogy magukkal vigyék a zöldségeket a táborba. A gyerekek tehát otthagyták a céklákat, ragaszkodva a böjthöz, mint az egyetlen micvához, amit Jom Kipurkor meg tudtak tartani (Ánochi Ánochi uo. 21–22. old.).
Egy másik túlélő, Víg Mózes Ukrajnában volt munkaszolgálaton. Visszaemlékezéseiben elmondta, hogy – az ő szavaival élve – pokoli nehéz munkát végeztettek velük: nekik kellett vontatni az ágyukat, az őrök pedig verték őket, és úgy hajtották a munkaszolgálatosokat, mint az állatokat. Ők azonban ennek ellenére böjtöltek Jom Kipur napján. Víg így emlékszik vissza erre a böjtre (Mizichronotáv sel Ovéd Kfijá42. old., Böszéter hámádrégá 90–91. old.): „Délután három körül már nem bírtam, és megettem a zsebemben lévő pici kenyeret. Ez volt életemben az egyetlen Jom Kipur, amit megszegtem!”
Oberlander Báruch
A Holokauszt 70. évfordulójára rendezett emlékév alkalmából indított rovatunkban a vészkorszak idején felmerült háláchikus problémákat és az arra adott válaszokat mutatjuk be.
