Kedves Zsolt!
A zsidó jog nagyon öreg, több mint 3000 éve született a Szináj hegyen, de nagyon fiatalos: min-dig napra kész válaszai vannak a legújabb és legbonyolultabb helyzetekre is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy újabb és újabb elvekkel egészül ki, hiszen az isteni törvények nem változhatnak: ehelyett az alapelvei úgy van-nak felépítve, hogy minden hely-zetre meg lehet köztük találni a megfelelő analógiát.
A bankkártyát az 1950-es években az USA-ban fejlesztettek ki a kereskedelem megkönnyítésére: így nem szükséges, hogy a pénz ténylegesen velünk legyen a boltban. Az internet már arra is lehetőséget ad, hogy otthonról is vásárolhassunk. Ez a háláchá szempontjából azt a kérdést veti fel, hogy mikor jön létre egy adásvétel, és meddig lehet elállni tőle.
A háláchá szerint szóban nem jön létre tranzakció, akkor sem, ha szavunkat adtuk egymásnak az adásvételről: a szóbeli megállapodás nem igazán kötelezi sem az eladót, sem a vevőt (Sulchán áruch CM 189:1.). A tulajdonjog akkor száll át, ha az eladó átadta, a vevő pedig fizikailag birtokba vette az adott dolgot (uo. 198:1.). Erre utal ebben a Tóra-versben az „embertársad kezétől” kifejezés: „Ha… veszel embertársad kezétől, meg ne csaljátok egymást” (3Mózes 25:14.; Talmud, Bává möciá 47b. Rés Lákis véleménye szerint). Ezt hívjuk kinjánnak, a tulajdonjog megszerzésének. Vannak más módozatai is a kinjánnak, a fizikai birtokbavételen kívül, pl. a szudár-chlipin, a barter, ahogy azt Rút könyvében (4:7.) is látjuk: „…a megváltásnál s a cserénél, bármily dolog megerősítésére: lehúzta egyik a saruját és odaadta a másikának…”.
A talmudi bölcsek ezt kiegészítették a szitumtá fogalmával (Bává möciá 74a.), ami szerint minden olyan cselekedet, ami a pia-con elfogadott végleges birtokbavételi módnak számít, azt a háláchá elfogadja kinjánnak (SÁ uo. 201:1–2.). Ennek logikája egybecseng a magyar szólással: a szó elszáll… Ugyanis a Tóra azért nem ismeri el kinjánnak a szóbeli megállapodást, mert a két fél nem fog teljesen megbízni abban, hogy a másik komolyan gondolja az adásvételt, és ezért nem fogják véglegesen elkötelezni magukat, míg cselekedettel meg nem erősítik az eladást (gmirut dáát). Ezért mondja a Talmud, hogy minden cselekedet, amit a korban elfogadnak birtokbavételnek, azt a háláchá is elfogadja, akkor is, ha nem történt fizikai birtokbavétel (lásd Derech háátárim 2. kötet 1300. oldal). Jó példa erre, hogy a megvett boroshordókat egykor krétával jelölte meg a vevő (RáSI a Bává möciához uo.).
A kártyás vásárlás szabályai szerint fizetés után csak akkor lehet elállni a vásárlástól, ha az eladó nem teljesíti megfelelően a szállítást. Ha az adott internetes üzletnek nincs ettől eltérő szabálya, akkor a vásárlás a megrendelés megerősítésével és az utalással véglegesnek számít, és nem lehet még vallásos zsidót se arra kényszeríteni, hogy elálljon tőle (Mispátechá löJáákov responsum 2. kötet 13. fejezet).
(Elképzelhető, hogy a szi-tum-tá kinjánnal jobban járunk az internetes vásárlás során, mint azzal, amit a Biblia előír nekünk. Hiszen pl. barter féle kinjánnal nem lehet megszerezni olyasmit, ami nincs az eladó birtokában [SÁ uo. 209:5.], ami pedig gyakori az online boltoknál, ahol az eladó csak a megrendelés után szerzi be az árut. Sok vélemény szerint ilyenkor is érvényes a kinján, mivel a „piacon” ez a bevett szokás [Derech háátárim uo. 1305. és 1308. oldal].)
A fentiek mellett lehet azzal is érvelni, hogy az állam törvénye törvény, a háláchá is elfogadja nem vallási kérdésekben az állami törvényeket (lásd A rabbi válaszol 1. kötet 172. oldal). Ezek szerint, ha a jogszabályoknak megfelelő üzletszabályzat (amit a megrendeléskor el kell fogadnia a vevőnek) nem kötelezi az eladót ilyen esetben a pénzvisszafizetésre, akkor ezt a háláchá is elfogadja.
Oberlander Báruch
