A sírkő célja
A macévá, a sírkő állítása[1] eredetileg azt a célt szolgálta, hogy megjelölje, hol van sír. Részint azért, hogy jelezzék a kohénoknak, hogy hova nem szabad menniük[2], hiszen ők nem kerülhetnek közel halotthoz[3], részint azért, hogy a családtagok meg tudják látogatni a sírt, tudják hol kell keresni[4]. Később elterjedt az a szokás, hogy a sírkőre ráírják vagy rávésik az elhunyt adatait: a nevét, a szülei nevét és halálozás héber dátumát[5], ezzel is emléket állítva neki, és hogy megkönnyítsék a családtagoknak a sírok beazonosítását.
Emlékállítás, ha nincs sírhely
A holokauszt után, merült fel először, hogy a meglévő sírköveket fel lehetne használni arra, hogy olyanok emlékét örökítsük meg vele, akiknek nem tudjuk, hol van a végső nyughelye, vagy akiket egyáltalán nem lehetett eltemetni, mert elégették őket. Egyre több túlélő szerette volna meggyilkolt rokonai nevét valamilyen módon egy sírkőre vésetni. Annak, hogy ez a kérdés felmerült volna a megelőző korokban (pl. pogromok vagy az inkvizíció idején), nem találtam nyomát a rabbinikus irodalomban.
Annak, hogy ezzel a kérdéssel a túlélők a rabbikhoz fordultak, az első írásos nyomát Lemberger Mose Nátán Nátá (1909–1983) makói rabbi responsumában találtam[6]. A zsidó időszámítás szerint 5706-ban (1945-46), tehát közvetlenül a háború után foglalkozott a kérdéssel, majd később, 1950-ben újra elővette a témát[7]. További utalást a témára az óbudai származású Neuman Jáákov Jichák rabbinál (1920–2007) találtam, aki Ausztráliában élve foglalkozott a kérdéssel 1952-ben[8].
Úgy tűnik, a szokás nem terjedt el rögtön, ráadásul ellenzője is akadt annak, hogy mások sírkövére véssék a mártírok neveit. Halberstam Jekutiél Jehudá (1905–1994) kolozsvári-klausenburgi rabbi (a későbbi cánzi rebbe) ellenezte ezt a gyakorlatot, úgy vélte, hogy máshol kell megörökíteni a neveket, nem tartoznak egy másik ember sírjára[9]. Pár évnek kellett eltelnie, míg teljesen elfogadott, bevett gyakorlattá vált az emlékállításnak ez a formája.
Szabad-e hasznot húzni egy sírkőből
Az első kérdés, amivel ennek kapcsán foglalkoztak az az, hogy egy, a háború előtt felállított sírkőre rá szabad-e vésni az elhunyt mártírhalált halt leszármazottjainak neveit. Ez azért merült fel kérdésként, mert a Sulchán áruchban[10] szerepel olyan vélemény, miszerint semmiféle hasznot nem szabad húzni egy sírkőből, ennek alapján pedig talán nem lenne szabad fölhasználni valakinek a sírkövét arra, hogy másokra emlékezzünk vele. Lemberger rabbi, amikor először, rögtön a háború után foglalkozott a kérdéssel, erre azt felelte[11], hogy csak az számít haszon húzásnak, ha pénzt nyer (vagy jelen esetben pénzt spórol) az ember a sírkőből. De mivel senkinek nem kötelező egy sírkövön megemlékeznie a meggyilkoltakról, ezért nem nyer semmit azzal, ha nem új sírkőre, hanem egy már meglevőre véseti a nevet.
Azt azonban nem engedte meg, hogy a vésés idejére elszállítsák a sírkövet. Ugyanis a kabbala szerint a léleknek jót tesz, ha van sírköve, nem szabad azt még egy rövid időre sem elvenni tőle[12]. Megoldást jelenthet erre Grünfeld Mose Chájim (1888–1944) sajószentpéteri rabbi korábbi javaslata[13], miszerint, ha valamiért el kell vinni a sírkövet átmenetileg, akkor egy ideiglenes, felirat nélküli sírkövet állítanak a helyére erre a rövid időre.
Az emlékezésnek ez a fajtája, amikor már meglevő sírokra vésték a mártírok neveit, nem nagyon terjedt el, talán mert csak közvetlenül a háború után volt igazán aktuális. Később az a mai napig is élő szokás alakult ki, hogy ha egy holokauszttúlélő meghalt, akkor az ő sírkövére eleve felvésték a meggyilkoltok rokonok neveit is. Ebben az esetben nem merül fel a haszon húzás kérdése, hisz a nevek már azelőtt felkerülnek az új sirkőre, hogy felállítanák.
Mártírok nevei újraházasodott házastársuk sírkövén
Ennek az elterjedt szokásnak a kapcsán a rabbik megengedték[14], hogy egy férfi sírjára felírják a holokausztban meghalt első felesége és az első házasságból származó gyerekeik nevét a háború után feleségül vett házastársa jóváhagyásával. Úgy gondolták, nem lesz ettől rossz érzése a háború után elvett második feleségnek.
Hasonlóképpen megengedték[15], hogy egy elhunyt nő sírján feltüntessék a háborúban meggyilkolt első férje nevét, ugyancsak arra alapozva, hogy a második férjnek, akivel a háború után házasodott össze, nem fog ez rossz érzést okozni és jóváhagyja. Neuman rabbi azonban ezt nem helyeselte[16], mert úgy vélte, ha valaki újra házasodik, akkor teljesen megszűnik a kapcsolata az első férjével.
A Rebbe is támogatta a szokást
A lubavicsi Rebbe szintén egyetértett a megemlékezésnek ezzel a formájával, ahogy az egy 1984-es levélben is szerepel[17]: „ha nem lehet tudni az elhunyt édesanyjáról, hogy hol van eltemetve, akkor érdemes megemlíteni az ő nevét is a síron, ha a Chevra kadisa ebbe beleegyezik”. Az öccse Jiszráél Árje Léb (1906–1952) sírjára a cfáti temetőben rá is íratta testvérük, Dovber (1904–1941) nevét, akit a nácik az ukrajnai Dnyiproban öltek meg.
Érdemes megjegyezni, hogy amikor a Rebbe apósa, a hatodik rebbe 1950-ben, majd anyósa, 1971-ben elhunyt, nem íratta fel a sírjukra harmadik lányuk, Séjna Hornstein nevét, aki 1942-ben Treblinkában lelte halálát. Csak később, amikor a Rebbe felesége, Chaya Mushka rebbecen hunyt el 1988-ban, akkor az ő sírkövére került fel Sájna neve. Séjna férjét, Menáchem Mendel Hornstein nevét ekkor sem tüntette fel, talán nem érezte illendőnek, hogy egy nő sírjára olyan férfi neve kerüljön föl, aki nem volt vérrokona.
További érdekesség, amit észrevettem, hogy miközben a New York-i pápai temetőben tele vannak a sírok meggyilkolt rokonok neveivel, maga mesterem, Grünwald József (1903–1984) pápai rabbi, sírjára nem került fel első feleségének és tíz gyermekének a neve, akiket a Holokausztban gyilkoltak meg.
Mártírjaink emlékét számtalan módon őrizhetjük. Legyenek javukra írva leszármazottaik micvái!
Oberlander Báruch
[1] 1Mózes 35:20.; Sulchán áruch JD 348:2.
[2] Moéd kátán 5a.
[3] 3Mózes 21:1.
[4] Jád Jichák responsum 3. kötet 38. fejezet.
[5] Mösivát náfes responsum 1. kötet 17. fejezet; Nité Gávriél – Ávélut 2, kötet 66:4–5.
[6] Áteret Mose responsum JD 2. kötet 238. fejezet.
[7] Uo. 240. fejezet.
[8] Águrá böohálchá responsum 3. kötet, Szmáchot, 16. fejezet.
[9] Idézi NG uo. 8. lábjegyzetben.
[10] Uo. 364:1.
[11] Uo. 238. fejezet.
[12] Uo. 240. fejezet.
[13] Chájim bircono responsum 66. fejezet.
[14] NG uo. 32.
[15] Uo. 33.
[16] Idézi NG uo. 47. lábjegyzetben.
[17] Likuté szichot 35. kötet 330. oldal végén.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 154. szám – 2022. május 10.
