- „Ha egy vallási vezető visszaélt a pozíciójával, például egy nőt elcsábított, kérdés nélkül, rögtön elveszíti a munkáját, mert nem lehet engedni, hogy a munkájával tovább vétkezzen (RáDBáZ responsuma 6. kötet 2078. fejezet).”
Ebből az idézetből két félreértés is adódott. Elsőként abból, hogy mivel a konkrét esetben az illető nem vallási vezető volt a bűne elkövetésekor, hanem „egyszerű” tanár, akkor talán nem vonatkozik ez rá. Azonban a lényeg itt nem a vallási vezetői státusz, hanem az a tényező, hogy valaki visszaélt-e a hatalmával. Teljesen mindegy, hogy tanár, rabbi vagy politikus. Ráadásul a rabbi is tanár, aki mellesleg gyakran folytat privát beszélgetéseket is emberekkel.
Volt, aki úgy értelmezte írásomat, hogy ez csak már felavatott rabbikra vonatkozik, arra, aki a bűne elkövetésekor nem volt ilyen pozícióban, nem. Ezt a logikát egyáltalán nem értem: hiszen azt, aki már bizonyította, hogy hajlamos visszaélni a hatalmával, hogy engedhetnénk hatalomhoz – tehát hogy lehetne kinevezni rabbinak?
- Továbbá azt írtam, hogy „A megtérését a közösség védelmében nagyon szigorúan kell megvizsgálni, és csak akkor szabad visszaadni a pozícióját, ha meggyőződtünk róla, hogy nem fogja ugyanezt újra elkövetni (lásd MáHáRáSDáM responsuma OC 33. fejezet).” Ennek kapcsán felmerült, hogy hogyan kell meggyőződni a megtérés valódiságáról. Vagy minden tsuvát el kell fogadnunk és „vállalni a kockázatot”, hogy esetleg hamis volt?
Ez a dilemma nem újkeletű, már a Talmudban (Szánhedrin 25a., fordítása itt található: Talmud – Válogatott fejezetek 2. kötet 587–589. oldal) is olvashatunk ilyenről.
Volt egy bizonyos mészáros, akiről kiderült, hogy az anyagi veszteséget elkerülendő, tréfli húst kóserként árult a piacon. Ráv Náchmán emiatt úgy határozott, hogy az illető se bírónak, se tanúnak nem alkalmas, sőt elbocsátotta a mészárosi szolgálatból is.
A mészáros ezután önmagára mért büntetésként hosszúra növesztette a haját és a körmét. Látván ezt, Ráv Náchmán úgy gondolta, ismét alkalmasnak nyilvánítja a mészárosi szolgálatra.
Rává azonban azt mondta neki: És ha csak azért csinálja, hogy megtévesszen, és folytathassa a mesterségét?
Mit tekintettek volna elegendő bizonyítéknak az őszinte megtérésre, kérdezi a Talmud, válaszul pedig Ráv Idi bár Ávin véleményét hozza: ha olyan helyzetben bizonyította volna, hogy uralkodik a pénzvágya fölött, amiben nem számíthatott arra, hogy az a javára válik a munkája visszaszerzésében és, ha a Tóra úgy kívánja, készséggel lemond a személyes hasznáról. Például költözzön el egy olyan helyre, ahol senki sem ismeri, ezzel mutatva, hogy nem álságos a bűnbánata, mivel az új helyen nem is tudtak a bűnéről. Ezenfelül adjon vissza egy értékes elveszett holmit, vagy a jövőben vállaljon számottevő anyagi veszteséget és minősítsen alkalmatlannak egy értékes állatot inkább, mintsem kóserként árulja. Mindezzel mutatva, hogy valóban megbánta bűnét.
A dolog lényege, hogy a megtérést olyan körülmények között kell bizonyítania, amiben objektívan látható, hogy komolyan megtért és megváltozott. A mi esetünkben még az is valamit bizonyított volna abból, hogy megértette bűnének súlyát, ha megírta volna ezt, meg akarta volna jelentetni, de az áldozatai kérésére elállt volna a szándékától.
Ez nem jelenti azt, hogy addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy őszinte megtérésével újra alkalmassá vált a feladata ellátására, ne fogadnánk el a megtérését: elfogadjuk, élhet a közösségben, járhat zsinagógába stb. De el kell kerülni azt a helyzetet, amiben kockázatot kell vállalni. Ahogy nem alkalmaznánk gyilkost fegyveres őrnek vagy tolvajt pénztárosnak, úgy nem biztonságos hatalmat adni olyannak, aki már visszaélt vele.
A magyar mondás úgy tartja, az okos ember a más hibájából tanul – tanuljunk mi is más vallási szervezetek hibáiból, és legyen bátorságunk szembenézni a bűnösökkel, ahelyett, hogy teret adnánk további vétkek elkövetésének.
Oberlander Báruch
