A rabbi válaszol

Szép szokás, hogy a zsidó nők a szombat tiszteletére otthon sütik a fonott sábeszi kalácsot, a bárheszt, még akkor is, ha készen is lehet kapni a pékségben (Sulchán áruch OC 242:1. RöMÁ). Az utóbbi években egyre inkább elterjed az a szokás, hogy a peszáchot követő első szombatra un. sliszel chálét vagyis kulcs-bárheszt sütünk.  Ennek a szokásnak jártunk utána.

A kulcs-bárhesz formája és elterjedése

Bár a sliszel chále sütés divatja mostonában rohamosan terjed Izraelben és Izraelen kívül, áskenázok és nem áskenázok között egyaránt, mégsem újkeletű minhág, hanem ahogy Ávrahám Jehosuá Heschl (1748–1825) ápti rabbi (lengyelül: Opatów), a híres haszid mester írja 200 évvel ezelőtt, Ohév Jiszráél című könyvében (Likutim, Párását Smini): „ez egy ősrégi szokás”. Bár nem mindenki követte ezt a hagyományt (többek között a Chábád chászidok sem), az alábbiakban látni fogjuk, hogy egész Közép-Kelet Európában, beleértve Magyarországot is, elterjedt szokás volt. Még jól emlékszem rá, hogy anyukám valamikor a ’70-es években jelentette be nekünk, hogy a peszách utáni sábeszre ő is sliszel chálét fog sütni és azóta is ragaszkodik ehhez a hagyományhoz.

A szokások eltérnek abban, hogy mit is jelent pontosan a kulcs-bárhesz. Van, aki egy valódi kulcsot süt a bárheszbe (természetesen előre alaposan megtisztítva…), így sütés után marad a bárheszben egy valódi kulcs nyoma, így tett első évben az édesanyám is (Bén Peszách löSávuot 3:1.). Úgy tűnik, hogy az ápti rabbi (uo.) ezt a verziót ismerte. Ennél elterjedtebb, hogy egy „sima” bárheszre tesznek tésztából kulcs formát. Ám az utóbbi években azt látom, hogy egyre többen vannak, akik nem elégednek meg egy kis kulccsal, hanem az egész bárheszt formázzák kulcs alakúra. Más zsidó források még említenek olyan megoldást is, hogy a bárheszre kulcs alakban szórják rá a szezámmagot vagy a mákot (Széfer hátodáá 247. oldal végén; Ziv háminhágim 103. oldal). 

De mi a kulcsa a sliszel chále szokásának? Mit nyit a peszáchi utáni bárhesz?

A megélhetés kapui

A fent említett ápti rebbe több magyarázatot is ad erre. „…közismert, hogy minden szükséges dolognak van [képletesen] égi kapuja, ahogy az imáinkban említjük [Sámuel imája – Zsidó imakönyv 327. oldal], hogy azért fohászkodunk, hogy »Örökkévaló Istenünk… nyisd ki előttünk… a megélhetés kapuját«. Ebből keletkezett az a szokás, hogy kulcs formát teszünk a bárheszre, utalva arra, hogy azt kérjük Istentől, hogy nyissa meg előttünk a megélhetés kapuját”. Miért pont peszách után imádkozunk ezért? Azért – magyarázza az ápti rebbe – mert az egyiptomi kivonulás után, amikor Jöhosuá vezetésével megérkeztek a zsidók Izraelbe, és peszách végére elfogyott a megmaradt mannájuk (Jöhosuá 5:11.; Talmud, Kidusin 38a.), akkor kezdtek el megélhetésért imádkozni.

Ehhez hasonlóan idézik Slomo Méir rabbi (1835–1914) a sasówi rabbi nevében (Elázár Rubin: Zichron Elázár, Lvov 1930, 161. oldal), aki azt mondta, hogy a Talmudban szerepel (Ros hásáná 16a.), hogy peszáchkor Isten ítélkezik a gabona fölött, ami szélesebben értelmezve a megélhetést szimbolizálja. A háláchá szerint (SÁ CM 192:2.), ha kibérelünk vagy megveszünk egy házat, akkor a birtokbavétel jele a kulcs átadása. Hasonlóképen a kulcs szimbolizálja azt, ahogy átadja nekünk az Örökkévaló a következő évre ítélt megélhetésünket.

A spirituális világ kapui

További magyarázatként mondja az ápti rebbe (uo.), hogy a peszách utáni időszakban számlált omer kapcsán közismert, hogy a negyvenkilenc nap, negyvenkilenc szintet jelent, a kulccsal pedig azt a reményünket fejezzük, hogy az Örökkévaló segít majd nekünk minden szint kapuját megnyitni.

Kulcs az istenszolgálathoz

Az ápti rabbi harmadik magyarázatát (Ohév Jiszráél, Lösábát áchár Peszách) úgy idézem fel az alábbiakban, ahogy mesterem, Grünwald József (1903–1984) pápai rabbi elmagyarázta (Vájchi Joszéf, Smini, Lösábát áchár Peszách). Mint mondta, bevett gyakorlat, hogy ha az ember bort vásárol, akkor a kereskedő ad egy kis kóstolót, hogy a vevő megízlelhesse, milyen finom az áruja. A kóstoló után azonban már csak pénzért kaphat belőle. Hasonlóképpen peszáchkor a széderen az Örökkévaló felemeli Izrael fiait magas spirituális szintre, hogy megérezzük, milyen édes az istenszolgálat. Ez azonban csak a kóstoló volt, peszách után már nem kapunk ebből „ingyen”, ekkor már nekünk kell megnyitni magunknak az Istenhez vezető ajtókat, erre emlékeztet a kulcs-bárhesz.

A pápai rabbi további magyarázata az, hogy a Tórában (2Mózes 12:34.) szerepel, hogy amikor Izrael fiai elhagyták Egyiptomat, akkor „…fölszedte a nép tésztáját… [és] a maradékot bekötve ruháikba vállaikon”.  Ezt RáSI úgy magyarázza, hogy vitték magukkal „ami a mácá-ból és a máror-ból (a keserű fűből) megmaradt”. Miért volt fontos ezt az ételmaradékot magukkal vinni? Mert ezzel akarták jelezni, hogy a micva élménye olyan hatást tett rájuk, ami nem múlt el, hanem tovább tartott és ezt az élményt viszik magukkal. A kulcsformájú bárhesz azt jelzi, hogy a peszáchi élmény és lelkesedés egész évben kulcsként kell, hogy szolgáljon az istenszolgálathoz.

A choméc kamra kulcsa

Bilitzer Efrájim rabbi (1880?–1944) Bethlen dájánja (Jád Efrájim responsum 30. fejezet) egy egyszerű magyarázattal szolgál. Mint írja, peszáchkor a choméc el volt zárva, majd utána megnyílt újra a kovászos evésének lehetősége.

A kincstár kulcsa

Jöráchmiél Jiszráél Jichák Danzinger rabbi (1854–1910), a lengyelországi Aleksandrow rebbéje (Jiszmách Jiszráél, Tázriá) idézi a Talmud (Sábát 31a–b.) mondását, hogy akinek van tóratudása, de nincs istenfélelme, az olyan kincstárnokhoz hasonlít, akinek odaadták ugyan a belső kulcsokat, de nem adták oda a kapukulcsokat, így hogyan tud bejutni. A metaforában a belső kulcsok a tóratudást, a külső kulcsok az istenfélelmet szimbolizáljál: ezek szerint a sliszel chále jelzi az embernek, hogy mennyire fontos, hogy telve legyen istenfélelemmel is, ne csak tóratudással.

Létrával emelkedni magasabb szintekre

Érdemes megjegyezni, hogy a sliszel chálével párhuzamosan élt Lengyelországban egy másik szokás (nagyünnepekor), amiben nem kulcsot formáztak a bárheszre, hanem létrát (Marvin I. Herzog: The Yiddish language in northern Poland: Its geography and history, 1965, 30–32. oldal). A fent felsorolt magyarázatok egy része megmagyarázza ezt is, hogy mindig emelkedni kell, magasabb szintre kerülni az istenszolgálatban.

A forrásokból láthatjuk, hogy a szokás jelen volt a mai Magyarországon éppúgy, mint Erdélyben, Lengyelországban és Ukrajnában.

* * *

Az ellenzők hangja: idegen szokásról van szó

Az utóbbi években azzal egészült ki a sliszel chále szokása, hogy valahányszor megemlítik a közösségi médiában a témát, mindig felbukkan egy-két ünneprontó, aki arra utal, hogy ez egy keresztény (húsvéti) szokás, ami idegen a zsidóságtól. Ilyet olvastam mostanában magyar nyelven is. Az illető odáig ment, hogy azt tanácsolta olvasóinak, tartsák magukat távol a sliszel chále sütésétől, mint egy „chukot háákumtól”, más vallás szokásától, amit a Tóra szerint (3Mózes 18:3., 20:23.) nem szabad követni (SÁ JD 178:1.).

A hagyományos zsidóság tiszteli a saját szokásait

Azonban valójában ez az elutasító hozzáállás a szép régi zsidó szokásokkal szemben az, ami idegen a zsidóságtól, hiszen ahogy bölcseink mondták „minhág Jiszráél Torá” (lásd Toszáfot, Mönáchot 20b. Nifszál bekezdése; Sulchán áruch RSZ 494:16.), vagyis a zsidók szokása olyan, mint maga a Tóra (lásd még MáHáRáSDáM responsum JD 193. fejezet). Ez volt az egyik eleme az 1865-es nagymihályi felhívásnak is, amit hetvenkét hagyományhű rabbi írt alá: hogy a magukat haladónak nevező zsidók ne vessék el a közösségek idő által megszentelt hagyományait (lásd Köves Slomó: Zsidó szakadás – Hamburgtól Nagymihályig 15. fejezet).

Fontos alapelv a különböző szokások kutatásakor, hogy amikor azt találjuk, hogy átfedés van egy zsidó szokás és más kultúrák hagyományai között, akkor meg kell vizsgálni a köztük lévő kapcsolatot, nem lehet csak úgy vizsgálat nélkül, automatikusan elfogadni, hogy a zsidók a környező népektől vették át. Hiszen lehet, hogy véletlenül alakultak ki párhuzamosan hasonló hagyományok. Vizsgálni kell azt is, az adott szokás idegen-e a zsidóságtól és csak egyértelmű bizonyítékok mellett lehet elfogadni, hogy valóban volt átjárás a kultúrák között. A mi esetünkben nincs egyértelmű bizonyíték rá, hogy létezett olyan húsvéti szokás, amit sliszel chále formájában vettek volna át.

Nem ismert és nem is létező szokást nem lehet átvenni

Az egyik ellenzője a sliszel chálénak említi, hogy elődeinknek nem volt lehetősége „mint nektek, a 21. században élő embereknek, akik 2 perc Google / Wikipédia kereséssel („Easter Bread” kulcsszóra) a saját szemükkel is meggyőződjenek arról, hogy ez sajnos bálványimádó eredetű szokás (chukot ákum)”. Úgy vélem, ha azt mondjuk, hogy elődeinknek Google-re lett volna szükségük ahhoz, hogy megismerjék ezt a keresztény húsvéti szokást, akkor ezzel egyben bebizonyítottuk, hogy nem voltak tudatában ilyen szokás létének, tehát nem is vehették át…

Szerkesztőm a felszólításnak eleget téve kutatásba fogott a témában, ám nem talált kulcs formájú húsvéti kalácsra utaló nyomot sem a magyarnépszokásokban, sem a nagyobb keresztény felekezetek liturgiájában. Felhívta azonban a figyelmemet, hogy valóban létezik egy un. kulcsos kalács a magyar gasztronómiában, elsősorban a Tiszántúlon – ez az esküvőkre és családi eseményekre font kenyérféle azonban nem vallási jelentéséről és nem az alakjáról, hanem a speciális kulcsolásos technikájú fonásáról kapta a nevét.

Ez alapján azt hiszem (és érdemes ezt még alaposan kutatni), kijelenthetjük, hogy félreértésről van szó, hiszen Kelet-Európában nincs olyan elterjedt szokás, amiben kulcs alakú kalácsot sütnek a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódóan, legföljebb kereszt alakút és csak egyesek túl élénk fantáziája köti össze a két formát. (Nem szeretnék a keresztény szokásokba belemenni, hiszen nem a szakterületem, de szerkesztőm arra is rámutatott, hogy a húsvéti és peszáchi ünnepkör eredetét tekintve épp ellenkező irányú volt a szokások áramlása…)

Idegen-e a szimbolikus étel a zsidó hagyománytól?

Vizsgáljuk meg azt is, hogy van-e olyan eleme ennek a szokásnak, amiről érezhető, hogy nem a zsidóságban született.

Az egyik blogger érvelése szerint ez nem egy zsidós dolog, hiszen milyen kapcsolat lehet a sliszel chálé és a megélhetésért mondott ima között? Hogyan tud a sliszel chále segíteni ezen a téren?! Ez komoly tudatlanságról tesz tanúbizonyságot, hiszen mindenki tudja, hogy számos ilyen jellegű un. szegulá létezik a zsidóságban, például ros hásánákor fogyasztott különleges ételek a következő évre kért jólétet és áldásokat szimbolizálják. Ilyen a mézbe mártott alma, a halfej vagy a gránátalma, és – hogy a témánál maradjunk – maga a kerekre font ünnepi bárhesz is. A szimbolikus ételek fogyasztásának szokása ősrégi hagyomány a zsidóságban: nem csak a Sulchán áruchban (OC 583. fejezet), de már magában a Talmudban (Horájot 12a.) is meg van említve. Ahogy szoktam mondani, hogy mi nem csak az imáinkkal, de még az ételeinkkel is az Örökkévalóhoz fohászkodunk. Ezekből látjuk, hogy a sliszel chále alapgondolata megegyezik a zsidó gondolkodásmóddal.

További vizsgálatot érdemel magának a kulcsnak a szerepe a zsidóságban. Erre szintén találunk autentikus forrásokat. Pl. a Talmudban (Táánit 2a.) szerepel, hogy három kulcs van, amit az Örökkévaló soha senkinek nem ad át, még a prófétáknak vagy az angyaloknak sem. Ezek az eső, a gyermeknemzés és a halotak életre keltésének kulcsai.

Mikor tiltja a Tóra más vallások szokásainak átvételét?

További kérdés, hogy ha fel is merülne, hogy egy szokást idegen vallásból vették át, bibliai tilalomba ütközne-e? A válasz egyértelmű nem, hisz:

1. Még akkor is, ha az ember szándékosan vesz át egy másvallású szokást, de nem azért teszi, mert azonosulni szeretne azzal a hitvilággal, hanem azért, mert úgy érzi, hogy ez beleillik a saját vallási életének logikájába, akkor az megengedett (lásd SÁ JD 178:1. RöMÁ).
2. Ha az ember követ egy szokást, amiről később antropológiai kutatás segítségével kiderül , hogy nem zsidó szokásból ered, akkor azt biztosan megengedett tovább követnie, hiszen ő a zsidóságából kiindulva gyakorolta ezt a szokást (lásd Ben porát responsum 2. kötet 11. fejezet).

Ezekre jó példával szolgál a sávuoti szokás, hogy virágokkal díszítjük zsinagógákat és a lakásainkat (SÁ OC 494:3. RöMÁ), többek közt emlékeztetőül arra, hogy a Tóraadásra a Szináj hegy zöldbe borult (Misná brurá uo. 10.; lásd még Chukát olám 251–253. oldal). Ez a szokás Magyarországon és az egész világon mindenütt nagyon elterjedt mind a mai napig, annak ellenére, hogy egyes rabbik azt állítják, hogy mivel ez ma már más vallások szokása ezért tilos lenne (Chájé ádám 131:13.; lásd még Chukát olám uo. 253–254. oldal; A rabbi válaszol 4. kötet 40. fejezet).

A bölcsek szavai

A fentiekből láthattuk, hogy a sliszel chálénak minden eleme autentikus, a zsidóság hagyományainak szövetébe illeszkedik. Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogy korunk nagy rabbijai közül egy se tiltakozott a sliszel chále szokása ellen, mint chukot ákum, nem zsidó szokás ellen.

Mindezekből az is kiviláglik, mennyire kell vigyázni, amikor egy általunk esetleg nem ismert és nem követett szokásról nyilatkozunk, ahogy a peszách után olvasni kezdett Atyák bölcs tanításaiban is szerepel (1:11.): „Bölcsek, vigyázzatok minden szavatokra”.

A háború után rengeteg szokás feledésbe merült, ám egyik-másik, többek között az internetnek hála, újra kezd elterjedni, így elődeink hagyományai nem tűnnek el, aki szeretné, beemelheti őket a családja szokásai közé.

Kívánom, hogy mindenki előtt nyíljon meg a megélhetés kapuja a következő évben és hogy sok szép zsidó szokást tudjunk átadni a következő generációnak!

Oberlander Báruch