Az elterjedt szokás az, hogy amikor imádkozunk egy emberért, akár a gyógyulásáért, akár más okból, akkor az imában megemlítjük az ő nevét és az édesanyja nevét (Sámuel imája – Zsidó imakönyv 232. oldal). Ez azért van így, mert a Bibliában és a Talmudban többször találkozunk azzal, hogy az embereket az imákban az anyjuk nevével együtt említik (Talmud, Sábát 66b.; a lubavicsi rebbe: Igrot kodes 8. kötet 281. oldal; a témában lásd Sulchan Ha’ari 70–71. oldal).
Az egyszerű magyarázat erre az, hogy az anya személye mindig biztos: akik jelen voltak a szülésnél, tanúsíthatják. Maga Dávid király is úgy hivatkozik magára, hogy „szolgálólányodnak a fia” (Zsoltárok 116:16.), nem pedig Jisájnak a fia.
Azonban a Bibliából az ellenkezőjére is tudunk bizonyítékot hozni. Amikor Mózes imádkozott a nővéréért, Mirjamért, amikor poklos lett (4Mózes 12:13.): „Isten, kérlek, gyógyítsd meg őt!” nem is említi a nevét. [Érdemes itt megemlíteni, amire Ábrahám Mordecháj Álter (1865–1948), a guri rebbe mutatott rá: a „gyógyítsd meg” (אנ אפר) számértéke 332, pont annyi, mint Mirjám, Jocheved [leánya] (דבכוי [תב] םירמ) névé, 332, vagyis bele van építve a neve az imába.] Valójában van olyan vélemény a Talmudban (Bráchot 34a.), ami szerint innen tudjuk, hogy nem kell név szerint említeni azt, akire gondolok, akiért imádkozom (lásd még Pri chádás OC 119:1.). Mások azt mondják, hogy ha az illető jelenlétében imádkozunk, akkor nem kell említeni a nevét, hiszen ő maga ott van. Szemben azzal, amikor a zsinagógában imádkozunk valakiért, akkor meg kell említeni a nevét (Mágén Ávrahám 119:1.).
A kabbala alapműve, a Zohár (1:169a.) hangsúlyozza, hogy mindenképp meg kell említeni a nevet, mert az imában nagyon egyértelműen, világosan kell fogalmazni, nem csak gondolni vagy utalni rá, hogy kire gondolok (lásd még Sulchán áruch RSZ 582:7.). Bizonyítéknak hozza azt az imát, ahol Jákov imádkozik, hogy „Ments meg testvérem kezéből… Ézsau kezéből” (1Mózes 32:12.) – ebből látszik, hogy mennyire kell figyelni arra, hogy elkerüljük a félreértést. Ez az elfogadott szokás.
Ha valaki nem tudja az anya héber nevét annak, akiért imádkozik, akkor használja az apáét (lásd Áruch hásulchán OC 119:1.). Ha nem tudja semelyik szülőét, vagy magáét a betegét, akkor végső esetben használja a polgári neveket (Bömáre hábázák responsum 6:23.) vagy vezetékneveket (Orchot Rábénu 1:375:5.; lásd Hászidur 174. oldal). (Érdekes, hogy a lubavicsi Rebbe, ha nem zsidókért imádkozott, az apai nevüket említette [Dvár melech 1. kötet 59. oldal, de lásd Hászidur uo.], ha zsidókért, az anyait.)
Ha valami miatt nem tudja az ember megemlíteni a beteg nevét, akkor ki lehet hagyni (lásd RáSI a 4Mózes 21:1.-hez). Ilyen volt pl. az, amikor valaki már tudja magáról, hogy rákos, de nincs még ennek külső jele, és nem akarja, hogy névvel említsék, és a közösség tagjai meg a családja megijedjenek (lásd írásom: Heárot ubiurim 1245. szám 65–74. oldal).
Eszter királynő, amikor azért imádkozott, hogy Isten mentse meg Ahasvérostól, akkor nem mondta ezt ki, hanem körülírta: „ments meg ettől a kutyától” (lásd Zsoltárok 22:21.; Talmud, Mögilá 15b.).
Nagyon nagy dolog imádkozni valakiért, hiszen Isten meghallgatja az imákat. Ám a legnagyobb dolog az, ha az ember magáért imádkozik: az Örökkévaló arra vár leginkább, hogy személyesen forduljunk hozzá (RáSI 1Mózes 21:17-hez).
Kívánok mindenkinek jó egészséget!
Oberlander Báruch
