Sorban állás a micváért
Ennek kapcsán egy érdekes idézetet találtam a Budapestről Auschwitzba deportált Davidovics Emil neológ rabbi (1912-2000?) visszaemlékezéseiben (megjelent héberül in: Mászuá évkönyve XXI. kötet 216. old., lásd még 283. old.): „Én nem imádkoztam ott a táborban, de irigyeltem azokat, akik imádkoztak… Ők nagyon ragaszkodtak a hitükhöz, és még ott, a táborban is igyekeztek ezt gyakorolni… Például, magától értetődően, tilos volt minden olyasmi, mint imakönyv, stb. Aztán egyszer csak valakinek lett egy tfilinje. Ez életveszélyes volt. Ennek ellenére a vallásos férfiak sorban álltak, hogy egy percre a fejükre tudják tenni a tfilint. Egyetlen perce tették fel, és már adták tovább. Én soha nem tettem fel, egyetlen egyszer sem, de, ahogy mondtam, nagyon, de nagyon irigyeltem őket, mert ők annyira ragaszkodtak a hitükhöz.”
Hasonlóan emlékszik vissza Meisels Cvi Hirsch váci rabbi Mökádsé HáSém című responsum könyvének első kötetében (Zér záháv 20.): „Hihetetlen dolgot láttunk Auschwitzban és más haláltáborokban. Nap, mint nap a zsidók sorban álltak, hogy tudjanak tfilint rakni áldással, és elmondják legalább a Smá első mondatát. Annak ellenére, hogy ez nagyon veszélyes lett volna, ha gonosz gyilkosok megtudták volna ezt. Ki tudja elmesélni azt a sok csodát és hihetetlen dolgot, amit láttunk evvel a nagyon szeretett micvával kapcsolatban?! Hisz a gonoszok mindent elvettek tőlünk, a ruhát, a holmikat, rögtön, ahogy megérkeztünk Auschwitzba. És többször keresték, és újra keresték, hogy nem maradt-e nálunk valami. Ennek ellenére, hála Istennek sikerült eldugni a tfilint és feltenni azt nap, mint nap… Azért volt Auschwitzban a tfilin olyan kedves nekünk, mert ez megerősítette a meggyötört szíveket, hogy ne törjenek össze, akárcsak egy percre is, teljes hit nélkül, azok között a körülmények között, amiket megérteni nem lehetett.”
Hol dugták el a tfilint?
Meisels rabbi fia apja fent említett könyvében megjelent írásában (Máchmádé Cvi 34. old. 4.) vetette fel azt a kérdést, ami felmerült a haláltáborokban is: szabad-e a tfilint olyan tisztátalan helyen eldugni, mint például a latrina. Különböző források alapján arra jutottak, hogy mivel ilyen körülmények között ez a tfilinnek az egyetlen lehetősége, hogy megmaradjon a zsidóknak, így ez valójában nem megszentségtelenítés, hanem a legnagyobb megtiszteltetés az imaszíjaknak.
Mire jó egy fél tfilin?
Szináj Adler (szül. Prága, 1928) nyugalmazott ásdodi főrabbi (Izrael) visszaemlékezéseiben azt írja (Bögéj cálmávet 37. old.): „Azok közül a tárgyak között, amit elvettek tőlem [a koncentrációs táborba érkezéskor], volt a tfilinem is. Másnap a szemétben találtam egy fejre való tfilint, így legalább a felét tudtam a micvának teljesíteni.”
Az a kérdés, hogy mi a teendő, ha csak egy tfilinje van az embernek, több különböző helyzetben is felmerült a holokauszt idején. Volt, hogy eleve csak a fél tfilin volt meg, máskor pedig túl sokan akarták egyszerre feltenni, és meg kellett osztani, hogy minél rövidebb idő alatt minél többen tehessenek eleget a micvának. De felmerült a kérdés: micvának számít-e, ha csak a felet vették fel?
Ezen a kérdésen nem kellett sokat törni a fejüket, hiszen a Talmudban (Mönáchot 38a., Sulchán Áruch, Orách chájim 26:1.) egyértelműen le van fektetve, hogy lehet a tfilint külön-külön is fel lehet venni, vagyis vagy csak a fejre valót (sel ros) vagy csak a kézre valót (sel jád). Együtt ez egy nagy teljes micva, de külön-külön is micvának számít.
Lehet-e sötétben tfilint rakni?
A tfilinrakás időhöz kötött micva, ám a munkaszolgálatosok és a deportáltak természetesen nem rendelkeztek szabadon az idejükkel. Ennek kapcsán elsőként Friedman Ábrahámot (1920-2000) idéznem, Friedman Jichák (1895-1942), munkaszolgálatban elhunyt nagyszombati rabbi fiát. Őt társaival a Pozsony melletti Szentgyörgybe vitték munkaszolgálatra. Visszaemlékezéseiben említi (Cheszed löÁvrahám, 62. oldal), hogy nagyon korán kellett kelniük a munkára, így télen, amikor későn világosodik, már a legkorábbi tfilin rakási idő előtt útnak indították őket. Írja azt is, hogy a pozsonyi rabbikat kérdezték, mi a teendő a tfinrakással és a reggeli imával, de sajnos nem emlékszik, mi volt a pontos válaszuk.
Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozik Jehoshuá Moshe Aronson (1910-1994) lengyel rabbi is, Áléj mrorot című könyvében (236-237. oldal). „A munkatáborban, rögtön, ahogy reggel lesz, kimennek munkára és nem lehet tfilint rakni csak nagy áldozat árán: amikor még sötét van, mielőtt kimegyünk a munkára, vagy este, mikor már sötét van és bejövünk a munkáról. Kérdés, melyik jobb: alvás után rakni tfilint, vagy este, mielőtt megyünk aludni.”
A kérdés háláchikus hátterében a Talmud (Mönachot 36b.) két véleményt idéz arról, hogy éjjel lehet-e teljesíteni a tfilinrakásnak a micváját. Aki azt mondja, hogy nem, az abból a bibliai mondatból vezeti le, hogy (2Mózes 13: 10.): „És őrizd meg ezt a törvényt… napról-napra”. A Talmud azonban, Ráv Ási nevében, arra a konklúzióra jut, hogy éjjel is lehet teljesíteni a tfilin micváját. Ennek ellenére a Bölcsek nem engedték ezt így tanítani: attól tartottak, hogy az emberek elalszanak tfilinnel a fejükön és a karjukon este.
A Talmud (uo. A oldalon) azt kérdezi, hogy mi van akkor, ha az ember túl korán rakta a tfilint, amikor még sötét van: mikor lehet rá áldást mondani? Az áldásmondás ideje ugyanis akkortól van, amikor már elég világos van ahhoz, hogy az ember felismerje a barátját négy ámá, vagyis kb. két méter távolságból. Mi a teendő például, ha az ember nagyon korán indul útra, és tart attól, hogy ha kézben vinné az imaszíjait, elvesznének, ezért felveszi azokat? A Talmud szerint ebben az esetben érintse meg és mondjon rá áldást akkor, amikor eljön a tfilin ideje, vagyis, amikor már világosság lesz.
A fenti eseteket idézi a Sulchán Áruch is (Orách Chájim 30:2-3.). E szerint, ugyan a Bölcsek megtiltották az éjszakai tfilinvételt, így elkerülve, hogy az emberek elaludjanak az imaszíjaikkal. Azonban, ha már aludt az ember, majd – még sötétben – felkel, akkor szükség esetén felrakhatja a tfilint, hiszen nem áll fenn annak a veszélye, hogy elalszik.
Ennek fényében tekintsük át Aronson rabbi döntését! Szerinte az a tiltás, amivel a Bölcsek megtiltották az esti tfilinrakást, nem jelenti azt, hogy ezzel átminősítették volna a micva számára előírt időt. Ugyanis a Bölcsek nem változtattak azon, hogy a nap bármelyik szakában, így még sötétben is, teljesíthető a micva – feltéve, hogy az ember már aludt és nem áll fenn annak a veszélye, hogy elbóbiskol az imaszíjakkal. (Lásd még a lubavicsi rebbe irása: Igrot kodes XXV. kötet 128. old.)
Aronson rabbi a fenti érvelése alapján engedélyezte a tfilin micvájának teljesítését még az éjszaka során, pirkadat előtt: „mert, ha nem [engedik], akkor teljesen meg fog szűnni számunkra napokra és évekre a tfilin micvája, sőt, talán többet már egész életünkben nem fogunk rakni tfilint. Mert abban a stádiumban mi nem láttunk rá reményt, hogy ez az állapot valaha meg fog szűnni” – írta Aronson rabbi rögtön szabadulása után. „Még egy ok, ami miatt biztos, hogy nem aludnánk el hajnalban tfilinben, hogy életveszélyes lett volna, ha valaki a csengetésre nem állt volna oda a munkához” – teszi hozzá ugyanitt Aronson rabbi.
A Talmudban és Sulchán Áruchban viszont azt találjuk, hogy felveheti az ember a tfilint alvás után, mintegy tárolni, de az áldást csak reggel szabad mondani, amikor kivilágosodott. Különböző törvényhozók azonban azt mondják, hogy ha az ember mégis elmondta éjjel az áldást, akkor nem kell újramondania reggel (Birké Joszéf és Sááré Tsuvá uo. 3., Misná brurá 13.) – ezek szerint kényszer esetén teljesen érvényes a micva pirkadat előtt is.
Ezért a mi esetünkben, amikor meg kell engedni a tfilinrakást még sötétben, akkor áldást is lehet rá mondani. „De az áldás kapcsán, még egy kicsit bizonytalan vagyok.” – tette hozzá Aronson rabbi „Ezért magamnak úgy csináltam, hogy igyekeztem legalább egy másodpercre világosban magamon hagyni a tfilint. Vagy, ha nem volt erre lehetőség, akkor áldás nélkül raktam, vagy mondtam áldást, de csak a kézre valót.” (Chábád hászid szokás szerint – a szerk.)
Hasonló kérdéssel foglalkozott Moshe Feinstein rabbi (1895-1986) Igrot Mose responsumában (Orách Chájim 1. kötet 10. fejezet) 1931. november 17-én, a Szovjetunióban kelt írásában Aronson rabbiéhoz hasonló konklúzióra jutott. Olyan esetben, amikor muszáj elmenni munkában kora reggel, még sötétben, és nincs arra lehetőség, hogy a szovjet hatóságok elnézzék neki a késést vallási okokra hivatkozva, vagy más munkát biztosítsanak neki, akkor lehet rakni korán reggel tfilint, még sötétben, felkelés után, és lehet rá áldást is mondani. Különbséget tett azonban Talmudtudósok, és egyszerű zsidók között: míg az előbbieknek azt mondja, rakjanak áldás nélkül, hisz anélkül is érvényes a micva, addig az utóbbiaknak azt, hogy áldással tegyék meg. Ennek oka, hogy talán mégse engedtek a Bölcsek áldást mondani éjszaka, azonban félő, hogy egy egyszerű zsidó nem fogja érteni, miért nem mondunk áldást, és azt fogja hinni, hogy áldás nélkül nem is valódi a micva (lásd Talmud, Sábát 23a.), ezért nekik azt kell mondani, mondjanak áldással, de a Smát, és a reggeli imát mindenképpen csak később, világosban lehet mondani.
„Legyen ez leírva emlékül, a micváról, amire az életünket tettük fel Auschwitzban. Rögtön mosakodás után, nagyon korán, még a sötétben: az őrök parancsokat üvöltenek, nem egy embert megvernek ártatlanul, és mégis ott állnak, hosszú sorokban és tolakodnak. Nem kenyérért és nem kávéért, csak azért, hogy teljesítsék a tfilinrakás micváját. És fölöttük áll egy, aki felügyeli, nehogy valaki több imát mondjon, mint a Smá Jiszráél első sorát, aztán vegye le és adja tovább. Egy másik pedig őrt áll” – fejezi be ezt az írását Aronson rabbi.
Oberlander Báruch
A Holokauszt 70. évfordulójára rendezett emlékév alkalmából indított rovatunkban a vészkorszak idején felmerült háláchikus problémákat és az arra adott válaszokat mutatjuk be.
