Fonetikusan átírt imák: nem is annyira modern a probléma?
Jó pár héttel ezelőtt egy gyászházban jártam, ahol régi kedves barátunk, dr. M. Gávriel ült süvét édesapjával az édesanyja után. Az otthonukba szervezett esti imára érkeztem. Két okból szervezünk minjent a gyászházba: egyrészt azért, mert a gyászolónak a süve alatt a gyászra kell koncentrálnia, ezért többek között az az előírás, hogy ne járjon az utcán, emberek között, még zsinagógába se menjen (Sulchán áruch JD 393:3. RöMÁ), mert az el tudja terelni a figyelmét (Áruch hásulchán uo. 2.). Másrészt azért, mert fontos, hogy az elhunyt otthonában tanulást vagy imát szervezzenek a lelke emelkedéséért, még akkor is, ha nincs hátramaradt rokon. Ha nem lehet valamiért a minjent a gyászházba szervezni (nekünk pl. most a reggeli imára nem sikerült), akkor a gyászolók menjenek a zsinagógába és ima után rögtön haza (lásd Nité Gávriél – Ávélut 1. kötet 112:7.).
Amikor Gávriel frissen megözvegyült apukájának a kezébe adtam a Sámuel imája című, kétnyelvű imakönyvet és megmutattam neki, hol fogunk imádkozni, legnagyobb meglepetésemre nem a magyar oldalt kezdte olvasni, hanem a hébert. Folyékonyan, áhítattal olvasta a szöveget. Kérdésemre elmondta, hogy családja az óbudai közösséghez tartozott, és ő, aki 1930-as születésű, a zsinagógával szemben, a Zichy utca 9-ben működő hitközségi elemi iskolába járt, ahol – elmondása szerint – a négy év alatt a legtöbb gyerek megtanult olyan jól olvasni héberül, mint ő, sőt voltak, akik nála is jobban olvastak. És noha az utóbbi évtizedekben nem sokat forgatta az imakönyvet, ám az akkor megszerzett tudás vele maradt.
Örömmel töltött el, hogy hiába nem kapott szigorú ortodox nevelést, ám mégis kitűnik ebből, hogy abban a korban alap követelmény volt a hagyományőrző családban, hogy a gyereket meg kell tanítani héberül olvasni.
Ez jutott eszembe, amikor nemrégiben a kezembe került egy 1889-es kiadvány, amelyben Friedman Jichák Ájzik (1820–1894) nyíregyházi ortodox rabbi éppen a héberolvasás tudásáról, illetve annak hiányáról írt (Milchemet micvá [112a]): „…leírnám itt röviden, hogy milyen a neológ és a status quo ’kinderschulénak’ [kb. elemi iskola] a lényege és a tanulási rendje… A gyerekekkel valamilyen történetet tanulnak a magyar chumásból… nem szabad nekik beszélniük zsidó nyelven, hanem [csak] az ország nyelvén… és minden évben kikerülnek innen olyanok, akik nem tudnak olvasni az imakönyvből, és van, hogy ha el kell mondaniuk a gyászolók kádisát, akkor leírják nekik magyar betűkkel [vagyis fonetikusan]”. A rabbi állítása szerint tehát már a múlt században voltak olyan zsidó gyerekek, akik hiába jártak zsidó iskolába, a kádist csak fonetikusan leírva tudták elolvasni.
Szabolcsi Miksa az Egyenlőségben (1896. június 5-i szám melléklet 5. oldal) így írt a problémáról: „Löw Tivadar […] fájlalja, hogy a haladó zsidóságban annyira alászállt a vallásos érzés és hogy gyermekeink egy része már alig-alig tud héberül olvasni. Dicsérem én is vallásosságáért az orthodoxiát […], melyet, ha nem volna, meg kellene alkotni a vallásfönntartás érdekében. […] De az orthodoxia is — tisztelt uraim — épp abban a tekintetben maradt el nagyon, nagyon, melyet Löw dr. úr is, én is oly roppant fontosnak tartunk: a gyermekek vallás ösmeretében. A pesti hitoktatók és tanárok arról panaszkodnak, hogy leggyöngébb tanítványaik, olyanok, kik imádkozni sem tudnak, éppen orthodox hitközségekből kerülnek Budapestre.” Meglepő állítás ez, hogy ortodox gyerekek még imádkozni se tudnának. Már önmagában az sem világos, hogy ortodox gyerekek, hogyan kerülnek neológ tanítókhoz. Ha igaz ez az állítás, akkor talán azokról a nagyon szegény máramarosi falvakból érkező gyerekekről van szó, akiknek valószínűleg nem volt pénz a családban, amit az oktatásra fordíthattak volna. Ezekből a falvakból sok gyerek került fel Budapestre jobb élet reményében, itt azonban elkallódtak és hamar elhagyták a vallást. Édesapám sokszor beszélt ezekről a fiúkról, akik rövid idő alatt már a pajeszuktól is megszabadultak.
Más források is megerősítik, hogy a nyelvtudás, és ezen belül is az olvasni tudás hiánya komoly problémát jelentett már a korban is. Egy pár évvel később a Magyar-Zsidó Szemle (1907. év 208. oldal) így értékelte a helyzetet: „A héber nyelv ismerete az utolsó évtizedekben óriásilag hanyatlott, úgy, hogy már-már pusztán a szakkörökben él”.
Munkácsi Bernáttól (1860–1937), a Pesti Izraelita Hitközség tanfelügyelőjétől tudjuk, hogy Pesten „már az is kedvező állapot számba jő, ha a tanulók többsége szótagolva olvas héberül” — és így jogosnak tűnik aggodalma, miszerint: „Történeti tapasztalat, hogy a zsidóság életereje ott gyarapszik, ahol a héber tudás gyarapszik, ellenben ahol a héber tudás kivész, ott csakhamar utána vész a zsidóság is” (Munkácsi Bernát: Az izr. vallásoktatás újabb országos rendezésének előmunkálatai, Budapest 1930, 7. oldal). [A fenti két idézet forrása: Bányai Viktória: „Askenáz és szefárd ejtés és liturgia Magyarországon”, Magyar Egyházzene XX (2012/2013) 27. oldal.]
A fentebbi leírásokból és idézetekből egy vegyes képet kapunk arról, hogy a zsidóság különböző ágaiban mennyire tudtak héberül olvasni az emberek, de az biztos, hogy már a századforduló előtt elkezdték használni a fonetikus átírást a héber olvasás kiváltására.
Én akkor szembesültem ezzel a dilemmával, amikor egyre többen kezdtek el járni a Vasváriba, majd más zsinagógákba péntek esténként olyanok, akik nem tudtak héberül olvasni. Sokan közülük nem elégedtek meg a kétnyelvű Sámuel imájával, és szerették volna a héber szöveget a közösséggel együtt mondani. Ennek az igények a kielégítésre született meg 2006-ban a Mózes imája – Sábeszi imakönyv, amiben a péntek esti ima teljes terjedelemben szerepel fonetikus átírásban is a magyar fordítás és a héber eredeti mellett. Az emberek nagyon örültek neki és sokan azzal a kérdéssel álltak elő, hogy mikor jelenik majd meg az egész imakönyv fonetikus átírásban, amivel komoly dilemma elé állítottak.
Az átírás mindenesetre elkészült, Mussie lányom a 2014-es esküvője előtt elkészítette majdnem az egész imakönyv fonetikus verzióját. Én pedig azóta is hezitálok a kérdés kapcsán, mert egy dolog a „kezdőknek”, akik még csak péntek este járnak zsinagógába, segítséget nyújtani, hogy együtt imádkozhassanak a közösséggel. Azonban nem biztos, hogy helyes a teljes imakönyvet így megjelentetni és ezzel „rászoktatni” az embereket a fonetikus olvasásra. A „haladóktól”, az imakönyvet rendszeresen forgatóktól ugyanis már elvárható, hogy megtanuljanak héberül olvasni és így az eredeti szent szöveggel imádkozni. Kompromisszumként a Sámuel imájának 2016-os második kiadásába már beletettük mellékletként a legfontosabb imák fonetikus átírását is.
Háláchikusan egyértelműen érvényes az imája annak is, aki nem eredeti nyelven, hanem fordításból imádkozik, amennyiben érti az adott nyelvet. Aki tehát nem tud pl. magyarul, az nem tudja a magyar fordítást használni, akkor sem, ha a latinbetűs szöveget el tudja olvasni (SÁ RSZ 185:1.). Azonban, aki héberül imádkozik, az akkor is eleget tett az ima előírásának, ha nem érti pontosan a szöveget, csak nagyjából tudja, miről szól (lásd uo.). A történelem során mindig is fontosabbnak tartották a héber nyelvű imát, még ha nem is érti az ember pontosan, amit olvas és mond, mint fordítást használni és tökéletesen érteni a szöveget (lásd uo. és 101:5.).
Kívánom, hogy hallgassa meg az Örökkévaló az imáinkat és adja, hogy minden zsidó gyerek el tudja olvasni legalább az alap imákat héberül.
Oberlander Báruch
