Tényleg fontosabb a méltóságunk, mint az életünk?
Nemrégen jelent meg írásom (Gut sábesz 24. évf. 15. szám) „Mindenkit megillet a tisztelet – és a hiteles tájékoztatás” címmel. Erre reagálva jelent meg a mazsihisz.hu oldalon Frölich Róbert neológ főrabbi írása „Az emberi életnél is jobban kell védeni az emberi méltóságot” címmel. Ebben szerepel, hogy „a Talmud Bráchot 19b lapján egy hosszas eszmefuttatást olvashatunk, mely szerint az emberi méltóság – כבוד הבריות – olyan fontos és kiemelkedő érték, hogy még akár egy tórai tilalmat is át lehet hágni az érdekében”. Ez az idézet elvileg azt igazolná, hogy az emberi méltóság egy feltételek és korlátozások nélküli, mindenen felül álló alapérték.
A probléma ezzel az utalással azonban csak az, hogy nem ezt mondja a Talmud, hanem pont az ellenkezőjét. Ha ugyanis végigolvassuk azt a valóban hosszas eszmefuttatást, rögtön kiderül, hogy a Talmud azt írja elő ott, hogy ha valaki látja egy másik emberen, hogy a bibliai tilalom alá eső (3Mózes 19:19., 5Mózes 22:11.), ún. kilájim vagy sáátnéz ruhát visel (vagyis az öltözékében a len és gyapjú tiltott módon keverve van), akkor vetesse le vele még akár az utcán is, annak ellenére, hogy ezáltal megszégyenül az illető. Kérdezi a Talmud: mi az oka ennek, és rögtön meg is válaszolja: „»Nincs bölcsesség és nincs értelmesség és nincs tanács az Örökkévalóval szemben« (Példabeszédek 21:30.). Ott, ahol valaki megszentségteleníti Isten nevét (vétek által), ott nem adunk tiszteletet még a rabbinak sem”.
Az, hogy az emberi méltóság érdekében akár tilalmakat is át lehet hágni, a Talmud szerint ez csak rabbinikus tilalmakról szól. A tórai tilalmakat nem írja felül, azoknak elsőbbsége van az emberi méltósággal szemben, és akár megszégyenítéssel is lehet élni a betartásuk érdekében. Ennek az eszmének a zsidóság egyik legfontosabb értéke az alapja, mégpedig az, hogy mind felelősek vagyunk egymásért. Ennek szellemében pedig mindnyájunkra rárótt feladat, hogy mindenáron meg kell akadályoznunk, hogy a másik ember vétkezzen: „feddjed embertársadat, hogy ne viselj miatta bűnt” (3Mózes 19:17.).
Ennek kapcsán azt írja Maimonidész (Az emberi magatartás szabályai 6:8.): „Annak ellenére, hogy ha valaki megszégyeníti felebarátját, nem jár érte testi büntetés, nagy vétek ez. Így mondták bölcseink: aki megszégyeníti felebarátját nyilvánosan, annak nem lesz része túlvilági üdvösségben… de ez csak abban az esetben érvényes, ha ember és ember közötti magánügyekről van szó, ha azonban égi ügyekről van szó, akkor, ha az illető nem tért meg [miután négyszemközt figyelmeztették a vétkére], akkor nyilvánosan meg kell szégyeníteni, kihirdetni a vétkét, meggyalázni a jelenlétében. Megszégyenítik és megátkozzák addig, amíg nem tér meg, ahogy a próféták csinálták Izraellel”. Ezt az Atyák bölcs tanításaiban (6:3.) megtaláljuk összefoglalva: „A tisztelet pedig nem más, mint maga a Tóra, ahogy írva van (Példabeszédek 3:35., 28:10.): tiszteletet örökölnek a bölcsek és a feddhetetleneknek jóban lesz részük”.
Azonban a háláchá azt mondja, hogy a megszégyenítés semmiképp sem lehet a cél, hanem egy eszköz a megtérés elérésére, ha már semmi más nem segített. Először mindenképpen meg kell próbálni szép szóval hatni, négyszemközt, diszkréten, elkerülve, hogy a Biblia által említett erősebb eszközökre kerüljön sor. Abban az esetben azonban, amikor nem valószínű, hogy ez a módszer célra fog vezetni, nem kell szólni a másiknak a vétkéről. Például egy ismeretlen emberhez nem szabad odamenni szólni, hogy változtasson a viselkedésén, mert valószínűtlen, hogy ezzel bármi hatást tudnánk elérni. Közeli ismerőseink, barátaink esetében, akikkel egyébként is jó kapcsolatot ápolunk, valószínűbb, hogy sikert érhetünk el (Mágén Ávrahám 608:3.; Sulchán áruch RSZ 156:7.).
Ez az alapja annak, amit előző írásomban írtam, idézve a lubavicsi Rebbét, hogy napjainkban nem helyénvaló keményen szólni azok ellen, akik eltávolodtak a zsidóságtól, hanem pont fordítva, tisztelettel, szeretettel és mosollyal kell hozzájuk fordulni és így mutatni be a zsidóság szépségeit.
Szeretném, ha senki nem venné komolyan, hogy az emberi életnél is jobban kell védeni az emberi méltóságot. Ha, ne adj Isten, olyan helyzetbe kerülünk, ahol választani kell a kettő között, mindenképp mentsük meg a másik ember életét, még akkor is, ha esetleg ez által megszégyenül. Hiszen a méltóságunkat a cselekedeteinkkel helyre tudjuk állítani és felépíteni, de életünk csak egy van.
Oberlander Báruch
