A rabbi válaszol

Tisztelt Rabbi Úr!

Érdeklődnék, hogy sófár fújásakor ezeken a képeken miért teszik fel a lábukat az alakok egy kis székre. Mellékeltem a képeket.

Elnézést, hogy ismét előjövök ezzel a témával, de ma éjjel találtam egy érdekes szöveget a korábban felvetett kérdésemmel kapcsolatban és gondoltam elküldöm, lehet, hogy Önnek is újdonság lesz.

Üdvözlettel,

Szabó Péter Gábor

Kedves Péter Gábor!

Be kell vallanom, hogy csak az ön által elküldött linkek alapján ismertem meg ezt a szokást, korábban nem hallottam róla.

Mielőtt rátérnénk a témára, engedjen meg egy kis kitekintést.

A könyvnyomtatás elterjedése előtt minden könyvet kézzel másoltak. Voltak olyan másolók, akik –jómódú megrendelők részére – gazdagon illusztrálták köteteiket. Vannak köztük hétköznapi és szombati imakönyvek, ünnepi máchzorok, peszáchi hágádák, mögilák és más művek, melyekben a szöveg mellett szépen festett illusztrációk is megjelennek. Ezekből Budapesten is adtak ki reprint kiadásokat a híres Kaufman-gyűjtemény példányaiból.

Ezek az illusztrációk sokszor nagyon fontos és értékes források, melyekből szokásokat és háláchákat tanulhatunk. Így pl. ezekből sok információt szerezhetünk a Peszáchkor használt máror, keserűfüvek fajtáiról vagy pl. a maceszkészítés folyamatáról, amiket én is használtam egy erről szóló tanulmányomban (lásd Éc Chájim folyóirat 23. szám 391–399. oldal, 25. szám 285–292. oldal, 37. szám 605–610. oldal; írásaim: Or Jiszráél folyóirat 52. szám 84–85. oldal; Egység folyóirat 117. szám 12–14. oldal).

A szokás, amely az ön által jelölt cikkekben látszik, igen sok kéziratban felbukkan illusztrációként (Minhágé Jiszráél 7. kötet 249–251. oldal; Máchzor Ocár hárisonim – Ros hásáná 27–31. oldal). Ezek alapján arra következtethetünk, hogy a német zsidók között volt elterjedt szokás így fújni a sófárt.

Úgy tűnik, Róth Ernő (1908–1991) figyelt fel erre a szokásra elsőként, és két cikkben is írt erről: először németül (1958-ban), majd héberül (’63-ban) (lásd MJ uo. 239. oldal). [A szerencsi születésű, magyar ortodox jesivákban képződött Róth később a budapesti Neológ Rabbiképzőben tanult, aminek – Scheiber Sándor professzorral – rektora is volt 1956-ig, amikor is Németországba disszidált. Frankfurtban telepedett le és gyökereihez visszatérve ortodox rabbiként tevékenykedett.]

A korábbi rabbinikus irodalomban sehol nem szerepel szokásként a láb feltámasztása sófárfújás közben: mindösszesen egy utalás van rá (MJ uo. 242. oldal, Máchzor uo. 25. oldal). Ájzik Tirna rabbi (meghalt 1425 körül) Széfer háminhágim (A szokások) című könyvében (90. oldal) említi, hogy a sófárfújónak állnia kell. Egy ismeretlen szerző ehhez a következő megjegyzést fűzte (uo. 116. lábjegyzet): „ha a sófárfújó a lábát a padra teszi, akkor ne támaszkodjon rá nagyon erősen csak úgy, hogy ha kihúzzák a padot alóla, akkor nem fog elesni. Ha nem, akkor érvénytelen a fújása [mert nem számít teljesen állónak]”.

Innen látjuk, hogy a szerző találkozott vele, hogy egyesek sófárfújáskor sámlira teszik a lábukat, de nem tartotta kötelezőnek vagy legitim szokásnak, amit követni kell, csupán a háláchikus vetületét tárgyalta annak, hogy ha valaki így tesz, hogyan csinálja.

Úgy gondolom, egyfajta „népszokásként” alakult ki: valaki elkezdte, másoknak megtetszett és követni kezdték. Tekintsük át, milyen megfontolások lehetnek e mögött a folklorisztikus szokás mögött!

Róth Ernő egy misztikus magyarázatot adott a szokásnak, az alapján, hogy írva van (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:2.), hogy a varázslók hatalma a földhöz kapcsolódik, és ha nem két lábbal áll a földön, akkor nem lesz hatékony a varázslata. Mivel Ros hásánákor szerették volna a Sátán vádló erejét gyengíteni, ezért az egyik lábukat elszakították a földtől azáltal, hogy feltámasztották egy zsámolyra.

Daniel Sperber magyar származású rabbi és professzor elutasítja ezt a magyarázatot (MJ uo. 244. oldal), mert eszerint a Sátánt kéne elszakítani a földtől, nem pedig azokat, akik a hatalmának áldozatul eshetnek. Ő inkább úgy vélte, ahhoz a motívumhoz kapcsolódik a szokás, ami az ünnepi imákban is előfordul, miszerint azt kívánjuk, hogy „szálljon fel a sófár hangja” (A zsidó újév imarendje 206., 228. oldal) és a magasra emelt láb is ezt a felfelé törekvést szimbolizálja.

Engedje meg, hogy egy másik magyarázattal is előálljak.

A Talmud (Chágigá 14a.) idézi Dániel könyvét (7:9.): „Láttam, hogy trónokat állítottak föl és egy öregkorú [vagyis Isten – a szerk.] leült…”. Kérdezi a Talmud, ebből úgy tűnik, mintha Istennek több trónusa lenne, de miért van erre szüksége? A válasz: egyik a szék, amin ül, a másik a zsámoly, amin a lábát nyugtatja. Honnan vesszük, hogy az Istennek zsámolya is van? Ezt láthatjuk Jesájá prófétánál (66:1.): „az ég a trónom, a föld a lábam zsámolya”.

Istennek azonban nincs testi valója, mit jelent az ülésre való trón és a lábának a zsámolya? Ezt az egyik kommentátor úgy magyarázza (Töhilot Chájim a Zsoltárok könyvéhez, Varsó 1902, 47. fejezet), hogy a trónus – a Példabeszédek verse alapján (20:8.): „a király az ítélőszékben ül” – azt szimbolizálja, hogy Isten az ítélet meghozója. Az ítélkezés pedig két szinten történik: az égben születik a végső nagy ítélet az ember fölött, ezért szerepel az, hogy „az ég a trónom”, míg a földön addig csak kisebb ítélkezés zajlik az élők fölött, ideiglenesen, ezt szimbolizálja az alacsony zsámoly.

A Midrás szerint (Vájikrá rábá 29:10.) Ros hásáná az ítélkezés napja, az Örökkévaló az ítélkezés trónusán ül, hogy szigorúan megítélje a zsidó nép egész évi tetteit. Amikor azonban a zsidók kézbe veszik és megfújják a sófárt, az Örökkévaló átül az irgalom trónusára, megkönyörül rajtuk, és az ítéletet jóra fordítja.

Így talán érthető, hogy amikor a sófárfújó a lábát a zsámolyra teszi, azzal azt a reményt fejezi ki, hogy a sófár hangja megindítja az Örökkévalót, ahogy a zsámolyán ítélkezik, és a szigorú ítélete kegyelemmé válik.

Bár ez a szokás már réges-rég a feledésbe merült, továbbra is reménykedünk, hogy a sófár által idén is sikerül elérnünk, hogy Isten kegyelmes ítéletet hozzon és mindenkinek jó, boldog, sikeres évet írjon fel.

Üdvözlettel,

Oberlander Báruch