1956: szabad-e disszidálnia a gyászolónak?

Érdekes vendég látogatott el a Vasvári Pál utcai zsinagógába sábeszkor. Ari (Robert) Eisenberger utoljára az 1956-ban járt az épületben, ahol édesapja, Eisenberger Jichák Méir (Ignác) egy-kor kántor volt. Eisenberger kán-tor sakterként dolgozott, el-ső feleségét és négy gyermekét el-veszítette a Holokausztban, ám a háború után újranősült, és ebből a házasságból szárma-zik Robert is. Jól emlékszik Eisenberger kántorra a közösség oszlopos tagja, Herskovics Gyuszi bácsi is, aki egy érdekes történettel is tudott szolgálni a család életéből.

1956 októberében Eisenberger Jichák Méir édesapja, aki korábban Amerikába emigrált már, elhunyt. Eisenberger itt Budapesten megkezdte a gyászidőszakot, csakhogy még a süve napjaiban kitört a forradalom és hirtelen lehetővé vált a család számára, hogy elhagyják az országot. Vallásos zsidóként először kérdéssel fordult egyik ortodox rabbihoz: szabad-e disszidálni a süve ideje alatt? Csak az igenlő válasz megszerzése után vándoroltak ki Eisenbergerék Brooklynba.

Háláchikus érvelés a kérdés és a válasz mögött

Tekintsük át a történelmileg is nagyon érdekes történet há-lá-chi-kus vonatkozását! A kérdés megértéséhez tudnunk kell, hogy a gyász lépcsőzetesen enyhül (Sulchán áruch JD 385:1., 391:1.). A legszigorúbb időszak a temetést követő első 7 nap, a süve, ezt követi a 30 napos, a slojsim gyászidőszak, illetve szülők után tartott egy éves gyász. A süve idején tilos bármi olyannal foglalkozni, ami eltereli a fi-gyelmet a gyászról: így, többek kö-zött, tilos elhagynia a gyászházat (uo. 393:2.), nehogy az utcán az emberek szóba elegyedjenek vele és elvonják a figyelmét (Áruch hásulchán uo. 2.), sőt még tanulni sem szabad (uo. 384:1.).

A Sulchán áruch (uo. 393:3.) által idézett két véleményből az az elfogadott, hogy miszerint, ha nem lehet a gyászházba minjent szervezni, akkor elmehet a zsinagógába a gyászoló, hogy kádist tudjon mondani (A Sulchán áruch kivonata 214:2.). A háláchá szerint, ha nincs rá mód, hogy minden gyászoló a gyászházban – tehát az elhunyt otthonában (uo. 207:5.) – aludjon, akkor sötétedés után menjenek el, amikor kevésbé valószínű, hogy emberekkel találkoznak, és reggel érkezzenek korán (Nité Gávriél, Ávélut 1. kötet 112:13.). Ilyenkor, és ha valamilyen szükség miatt muszáj elhagyni a házat, ajánlott kocsival menni (vagy úgy felöltözni, hogy ne lehessen felismerni) [ÁH uo. 4.; Nité Gávriél 14.]. Még a gyászoló mohélnek is csak akkor szabad elmennie körülmetélést elvégeznie, ha nincs senki rajta kívül senki, aki el tudná végezni a brit milát (lásd uo. 3.).

Ahogy láttuk, szükség esetén elhagyhatja a gyászházat a gyászoló, és akkor is elmehet, ha egy micvát nem lehet nélküle teljesíteni (uo.). A rabbi tehát két érvre is támaszkodhatott. Az egyik az, hogy ha Eisenberger úgy érezte, hogy az adott politikai rendszerben nem biztosított a vallásgyakorlás lehetősége, és máshol jobb vallási nevelést tud adni a gyerekének, akkor ez egy micva, ami miatt el szabad hagynia a süve alatt az otthonát. A másik érv, hogy feltételezhető volt, hogy sakterként nem lesz biztonságban sem ő, sem a családja, ez pedig egy olyan szükség, ami miatt ismét csak elmehet otthonról.

Oberlander Báruch

  • Küldés emailben