Egy délelőtt, még a koronajárvány első heteiben, nem sokkal Peszách előtt kaptam egy üzenetet, hogy egy New Jersey-ben élő régi jesivatársam, aki elismert bestseller író, szeretne velem beszélni, mikor hívhat fel. Mondtam, hogy akár azonnal is, így kapcsolatba is léptünk és a következő szomorú helyzet kapcsán kérte ki a véleményemet. Édesapja, aki Los Angelesben élt, elhunyt és Izraelben fogják eltemetni. Ehhez a holttestét először New Yorkba szállítják repülővel és onnan tovább Izraelbe. Akkor még nem dőlt el, hogy New Yorkban búcsúztatja el édesapját, vagy ő maga kíséri a koporsót Izraelbe. Kérdése az volt, hogy melyik esetben mikor kezdődik számára a sive (a hét napos gyászidőszak).
Még életében, vagy holta után…
Mielőtt rátérnénk a válaszomra, vizsgáljuk meg, miért is szállítanak elhunytakat Izraelbe temetésre – még a koronajárvány idején is, amikor csak magánrepülőkkel lehetett megoldani a beutazást. Ahogy történt például Halberstam Chájá Nechámá,a klausenburg-kolozsvári rebbe özvegyének földi maradványaival is. A mártírhalált halt nyitrai rabbi, Ungár Smuel Dávid lánya New Jerseyben hunyt el és Izraelben, Netanyaban férje mellett temették el.
Az Izraelben való temetkezés egy réges-rég óta élő szokás. Sokan ennek érdekében idősebb korukban Izraelbe költöztek és ott élték le életük utolsó részét, biztosítva ezzel a szentföldi temetést, míg másokat holtuk után szállítottak Izraelbe.
A családomban mindkét helyzetre volt példa. Apai üknagyapám, Ausch Jechiél Mechl Gyönkön született 1830-ban és Pakson élt a felesége 1892-ben bekövetkezett haláláig. Mikor megözvegyült, vállalkozását átadta a Pakson élő gyerekeinek, ő maga pedig Jeruzsálembe költözött. Ott állítólag újraházasodott, majd, amikor 1903-ban elhunyt, a Hár Házétimen, az Olajfák hegyén temették el2. Előkerült róla egy fénykép is ebből az időből, amiről kiderült, hogy költözése után felvette a hagyományos jeruzsálemi áskenázi öltözéket: a sárga csíkos kaftánt strájmlival (szőrme kalap, amit Magyarországon és Galíciában csak a haszidok viseltek).
A másik történet dédnagyapámé, Oberlander Sálomé (1870–1934), aki az újpesti ortodox hitközség alapító tagja volt. Ott is temették el Újpesten, mikor 1934-ben elhunyt3. Azonban 1964-ben az a sajnálatos döntés született, hogy a temető helyén lakótelep épül. A halottak egy részét a budapesti Gránátos úti temetőbe szállították, de nagyapám és testvérei úgy döntöttek, inkább Izraelbe vitetik édesapjuk földi maradványait és végül a jeruzsálemi Hár Hámenuchot temetőben helyezték örök nyugalomra.
Miért olyan fontos Izraelbe temetkezni?
Először a Bibliában esik szó a szokásról, Jákov ősatyánkat Egyiptomból Izraelbe vitték, hogy a chevroni Máchpéla barlangban temethessék el, ahogy arra halála előtt fiát, Józsefet megeskette4. Hasonlóan kérte József testvéreit halála előtt: „És megeskette József Izrael fiait, mondván: Ha majd megemlékezik rólatok Isten, vigyétek föl innen csontjaimat”5. Ez később meg is történt: „Mózes magával vitte József csontjait, mivel József megeskette Izrael fiait…”6. Majd el is temették a Szentföldön: „József csontjait, amelyeket Egyiptomból hoztak magukkal Izraél fiai, Sekhémben temették el…”7.
A Talmud azt írja erről a szokásról8: „Aki Izrael földjén van eltemetve, az olyan, mintha a [Szentély] Oltára alá lenne eltemetve”, és bűnbocsánatot nyer, ahogy írva van9: „…s földje engesztelést szerez népének”.
A jeruzsálemi Talmudban10 azonban nem egyértelmű a szokás megítélése. Mint írja, egyszer Bár Kirijá rabbi és Elázár rabbi sétáltak és láttak a koporsókat, amiket külföldről hoztak eltemetni. Bár Kirijá rabbi azt mondta Elázár rabbinak: „erre vonatkozik, amit az írás mond11: »…de ti bejöttetek és megtisztátalanítottátok országomat, birtokomat pedig utálattá tettétek«”. Mire Elázár rabbi azt felelte: miután megérkeznek Izraelbe, földet tesznek a koporsósra, és ezáltal bűnbocsánatot nyernek”.
Maimonidész12 Elázár rabbi véleményét fogadta el, miszerint bűnbocsánatot nyer, aki Izraelben van eltemetve hozzátéve: „…nem lehet összehasonlítani azt az esetet, amikor Izrael az embert még életében befogadta azzal, amikor csak a halála után. Ennek ellenére bölcseink nagyjai szokták odavinni a halottaikat. Ezt le lehet vezetni Jákov ősatyánktól és a jámbor Józseftől.” Maimonidész maga egyébként Egyiptomban hunyt és a kérésére Tibériásban temették el13.
Az Izraelben való eltemetés fontosságát az is mutatja, hogy a Sulchán áruch14 mindösszesen három esetben engedélyezi a kihantolást: ha a sír veszélyben van, ha a halottat áttemetik a szülei mellé vagy ha Izraelben akarják újratemetni.
Ki dönthet a temetésről?
A 16. században két fontos ítélet született az izraeli temetkezésről.
Az egyik Lévi ben Cháviv rabbié (1480?–1541), aki egy kérdésre válaszolva azt írta15: azt az embert is érdemes külföldről Izraelbe vinni, aki nem kérte kimondottan, hogy tegyenek vele így. Még akkor is, ha köztudottan nem tartotta helyesnek a holttest Izraelbe szállítását, de a gyerekei így látják helyén valónak.
Az egyetlen eset, amikor nem szabad Izrael vinni temetésre az elhunytat az, ha explicit kijelentette, hogy erre nem tart igényt. Az Izraelben való temetkezés előnye ugyanis a bűnbocsánat – ha valaki nem tart rá igényt, akkor nincs értelme erőltetni.
Pár évvel később Dávid ben Zimrá rabbi (1479–1573), a RáDBáZ, Egyiptom főrabbija úgy vélte16, hogy még akkor is érdemes külföldről Izraelbe vinni az elhunytat, ha a szállítás során nem lehet biztosítani a holttest méltó elhelyezését.
Nemcsak arra vonatkozik a hagyomány, hogy Izraelbe vigyék az elhunytakat, de arra is, hogy az ott eltemetetteket ne vigyék máshova, ahogy a következő történetből kiderül. Egy nő 1970-ben egy izraeli útja során szívinfarktusban elhunyt, és annak rendje és módja szerint el is temették. Testvére a hír hallatán Izraelbe utazott és követelte, hogy adják ki a testvére holttestét, hogy Amerikába vihesse, ahol megváltott sírhelye volt. Édesapjuk ugyanis még 1936-ban családi parcellát vásárolt, ahol már több rokon is nyugodott és mint kiderült, az elhunytnak, egyedülálló lévén, az volt a kívánsága, hogy a szülei mellett legyen eltemetve. Az amerikai konzulátuson tájékoztatták, hogy ragaszkodnak a rabbinátus engedélyéhez a kihantoláshoz, így a testvér Ovádjá Joszéf (1920–2013) országos főrabbihoz fordult. A főrabbi hosszú levélben17magyarázta el elutasító határozatának okát: úgy vélte, ha már a sors úgy hozta, hogy valaki Izraelben halt meg és temették el, akkor annál nagyobb szentség nincsen, mint ha ott is hagyják nyugodni. Véleménye szerint nem szabad megszégyeníteni az elhunytat a kihantolással, különösen, mivel soha nem tiltakozott explicit módon az izraeli temetkezés ellen.
Az évek során több olyan eset is ismertté vált, amelynek során nagy cádikokat kihantoltak és Izraelbe szállították a földi maradványaikat. Például a magyar rebbék közül Háger Jiszráél rabbit (1860–1936), a híres vizsnyici rebbét, aki 1936 óta nyugodott a nagyváradi temetőben 1950-ben18 fiai – több rabbi jóváhagyásával19 – elszállíttatták Izraelbe és Bné Brákban helyezték immár örök nyugalomra. 1972-ben a szpinker rebbét Weisz Joszéf Méir rabbi (1838–1909) földi maradványait. Őt 1909-ben temették el Szaploncán és az unokája vitette át Izraelbe, ahol a petách tikvái temetőben temették el.
A stolini rebbe végakarata
1955-ben Jochánán Perlow rabbi (1900–1955), a stolini rebbe Brooklynban anélkül hunyt el, hogy temetése körülményeiről rendelkezett volna. Követői nem tudták, hol temessék el, végül a helyi temetőben helyezték nyugalomra, azzal a kikötéssel, hogy ha a hagyatéka átvizsgálása során, vagy más úton kiderül, hogy Izraelben szeretett volna temetkezni, akkor átszállítják. Másfél éven keresztül zajlott a levelezés izraeli és külföldi, haszid és nem haszid rabbik bevonásával arról, hogy át kellene-e temetni vagy sem20.
Egyes haszidok azzal érveltek az izraeli temetés ellen, hogy állítólag a rebbétől az évek során arra utaló megjegyzéseket hallottak, mintha nem tartotta volna helyesnek a holttestek Izraelbe szállítását21. A másik érv az volt22, hogy a kabbala alapműve a Zohár három helyen23 is jelzi, hogy nem tartja helyesnek a külföldről Izraelbe szállítást a temetésre, a fent említett Bár Kirijá rabbi érveléséhez hasonlóan. A Zohár24 fel is teszi a kérdést, hogy Jákob és József miért kérték mégis, hogy vigyék őket Izraelbe temetni, amire az a válasz, hogy ők különleges cádikok voltak, ami kivételessé teszi a helyzetüket. Az áttemetést ellenzők szerint a rebbe biztosan nem ment volna a Zohár véleményével szembe.
Az izraeli temetést támogatók viszont azzal feleltek meg erre, hogy a Zohár maga kivételt tesz nagy cádikokkal, és a rebbe is nagy cádik volt. Mások a Sulchán áruchra hivatkoztak, mint mérvadó véleményre, ami szerint érdemes Izraelbe vinni eltemetni a halottakat.
A vitának meglepő módon végül maga a rebbe vetett véget azzal, hogy többször egymás után megjelent az egyetlen gyermekének, Fejge lányának (meghalt 2010) álmában és nyomatékosan kérte, hogy vigyék őt át Izraelbe25. Így el is szállították Izraelbe, ahol általában koporsó nélkül, imasálba burkolva temetnek26. A kihantolt testeket azonban, az elhunyt méltóságát megőrzendő, koporsóban temetik el. A stolini rebbe teste, mint kiderült, másfél év után is ép volt, így koporsó nélkül helyezték örök nyugalomra27. (A Midrásban28 szerepel, hogy a jámbor emberek teste haláluk után is ép marad.)
Miért fontos, hogy a cádikok sírja a helyén maradjon?
Amikor 1966-ban felmerült, hogy esetleg átszállítják Cvi Hers rabbi (1778–1846), a rymanówi rebbe földi maradványait Izraelbe, akkor felszólalt az ügyben Halberstam Jekutiél Jehudá (1905–1994), a klausenburg-kolozsvári rebbe is, és egyértelműen elutasította a tervet29. Többek között a Zohárra hivatkozott, amihez véleménye szerint a haszid rebbék biztosan ragaszkodnak, ezért helytelen lenne az akaratuk ellenére átköltöztetni a nyughelyüket Izraelbe. Ezt támasztotta véleménye szerint alá az is, hogy nemigen akadt haszid rebbe, aki a maga számára ezt kérte volna30.
Egy másik hasonló esetben Slomo Zálmán Auerbach (1910–1995) jeruzsálemi rabbi szintén az ellen a gondolat ellenérvelt, hogy a híres rabbikat és rebbéket kihantolják és Kelet-Európából Izraelbe vigyék31. Ez ugyanis félő, hogy azt eredményezné, hogy kevesebb figyelem fordulna megmaradt temetők karbantartására, valamint, hogy a helyi hatóságok is könnyebben fogják megszüntetni a sírhelyeket, azzal érvelve, hogy előbb-utóbb úgyis elvinnék a halottaikat a zsidók Izraelbe.
[Maga a klausenburg-kolozsvári rebbe, aki az 1967-es hatnapos háború előtt költözött el Izraelből, mikor idős korában 1986-ban betegeskedni kezdett, visszaköltözött a Szentföldre, hogy ott legyen majd eltemetve32. Ebből is látszik, hogy nem csak a kihantolással, hanem magával a holttestek szállításával nem értett egyet. Ennek fényében meglepő, hogy (amint arra a cikk elején utaltam) a feleségét Amerikából Izraelbe szállították temetni, amikor elhunyt.]
A híres filantróp, Mose Montefiori (1784–1885) végrendeletében meghagyta, hogy a London melletti Ramsgate-ben megváltott sírhelye mellett a hagyatékából építsenek egy zsinagógát és fizessenek meg tíz zsidó tudóst, aki ott az emlékére tanulni fog. Azonban a zsinagóga mára már rég bezárta kapuit és a település zsidó közössége is megszűnt. Így merült fel a gondolat, hogy Montefiorit, aki felbecsülhetetlenül sokat tett azért, hogy a zsidók visszatelepedhessenek és újra megindíthassák az életet Izraelben, vigyék át egy izraeli temetőbe, ami sokkal méltóbb nyughely lenne neki, mint az elhagyatott ramsgate-i zsinagóga. Ovádjá Joszef és Mordecháj Élijáhu (1929–2010) (akik mindketten Izrael országos főrabbijai voltak a maguk idejében) beleegyezett az áttelepítésbe33, azonban Moshe Feinstein rabbi (1895–1986) ellenezte34. Sok érve között kiérezhető, hogy hasonló félelmei voltak, mint Auerbach rabbinak a temetők elhanyagolódása kapcsán.
[Érdemes megjegyezni, hogy Feinstein rabbi New Yorkban halt meg és a végrendelete alapján Jeruzsálemben temették el. Ezek szerint ő nem az Izraelbe való szállítását ellenezte, hanem kifejezetten a nagy rabbik kihantolását, ami azzal fenyeget, hogy az ohelek megszüntetése a temetők elhanyagolásához fog vezetni.]
1960-ban az olaszországi Livornóban kihantolták Chájim Joszéf Dávid Ázuláj rabbit (1724–1806), aki igen termékeny szerző volt, 122 könyvet írt élete során, és a Hár Hámenuchot temetőben temették el Mordecháj Élijáhu, a későbbi izraeli főrabbi közbenjárására (Élijáhu rabbi később odatemettette magát mellé és egy közös ohelben nyugszanak).
Érdemes megjegyezni, hogy Ázuláj rabbi sírja Livornóban nem volt veszélyben, az ottani közösség szépen ápolta a temetőt. Ezért több rabbi, ahogy a szpinker rebbe esetében is, ellenezte a kihantolást. Azonban a vizsnyici rebbe fentebb említett esetében nem hallottam, hogy lett volna, aki ellenezte az átszállítást. Mivel azonban sem az Ázuláj rabbi sem a szpinker rebbe áthantolása elleni érveket nem láttam sehol írásban, bár több forrásból hallottam őket, előfordulhat, hogy a vizsnyici rebbe esetében is volt ellenkezés, csak nem jutott el hozzám a hír.
Az ellenzés alapja, hogy általában mindent megteszünk annak érdekében, hogy egy sírt ne kelljen megbolygatni és ilyet lehetőleg csak akkor teszünk, ha a temetőt vagy a sírt veszély fenyegeti, pl. felmerül, hogy megszüntetik35.
Az umáni sírrablás
Néhány évvel ezelőtt krimibe illő módon próbálták a breszlovi Náchmán rabbi (1772–1810) holttestét Izraelbe juttatni. Történt ugyanis, hogy pár breszlavi haszid Umánban a vezető haszidok és a hatóságok engedélye és beleegyezése nélkül úgy döntöttek, ellopják a koporsót és Izraelbe viszik, hogy ne kelljen a haszidoknak olyan messzire utazniuk, ha Náchmán rabbi sírjánál akarnak imádkozni. Az akció kezdeteként a temetővel szemközti ház pincéjéből alagutat ástak azzal a céllal, hogy így alulról hantolják ki a rabbit és föld alatt vigyék el úgy, hogy ne lehessen a felszínről látni semmit. Azonban még az alagút ásásakor lelepleződtek és időben leállították a szó szerinti sírrablást.
Oberlander Báruch rabbi írása
1 Lásd Tia Goldenberg: „Air travel wanes, but bodies still fly to Israel for burial”, https://apnews.com/f603fad4f71c87f19dd2b3aabf8ec4ba; 2 Hátáfszár hágádol 17–21. oldal; My Children’s Blue Eyes 26–28. oldal; HáChátám Szofér vötálmidáv 498–499. oldal; 3 Lásd Zsidó újság 1935. január 18. 11. oldal; Or Jiszráél folyóirat 63. szám 343–344. oldal; 4 1Mózes 47:29–31., 50:13.; 5 Uo. 50:25.; 6 2Mózes 13:19.; 7 Jósua 24:32.; 8 Ktubot 111a.; Talmud (magyar fordítás) 1. kötet 325. oldal; 9 5Mózes 32:43.; 10 Kilájim 9:3. végén.; 11 Jeremiás 2:7.; 12 A királyok szabályai 5:11.; 13 Igron háRáMBáM 2. kötet 578. oldal; 14 Jore déá 363:1.; 15 MáHáRáLBáCH responsum 63. fejezet; 16 RáDBáZ responsum 2. kötet 611. fejezet; 17 Jábiá omer responsum 6. kötet JD 31. fejezet. Lásd még Geser háchájim 1. kötet 298. oldal 2.; Tsuvot vöhánhágot 3. kötet 370. fejezet; 18 Lásd Kdos Jiszráél 2. kötet 566–567. oldal; 19 Áfrákszátá döánjá responsum 3. kötet JD 228. fejezet; Tiferet ádám responsum 2. kötet 45. fejezet; 20 Bét Áháron vöJiszráél folyóirat 41. szám 147–154. oldal, 42. szám 137–148. oldal; 21 Uo. 42. szám 142. oldal; 22 Uo. 139. oldal; 23 1:225b–226a., 2:141b., 3:72b.; 24 Uo. 1–2.; 25 Uo. 145–146. oldal; 26 Lásd SÁ uo. 362:1.; Kol bo ál ávélut 1. kötet 181–182. oldal; 27 Uo. 150. oldal; 28 Lásd Midrás Thilim (Buber) 119. fejezet, hoszáfá, 5.; Talmud, Bává möciá 84b.; 29 Divré jáciv responsum JD 2. kötet 224–225. fejezet; 30 Uo. 224:2., 225:3.; 31 Minchát Slomo responsum 2. kötet 96:20. Lásd még Bét Áháron vöJiszráél uo.69. szám 337–343. oldal; 32 Lásd Lápid és 2. kötet 827., 856. oldal; 33 Lásd Jábiá omer responsum 7. kötet JD 39. fejezet; Tchumin évkönyv 8. kötet 382–387. oldal; 34 Igrot Mose responsum JD 3. kötet 153. fejezet; 35 Lásd A rabbi válaszol 3. kötet 31. fejezet.
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 132. szám – 2020. július 1.
