1970-ben Miamiba költöztünk, mert engem választottak meg az ott működő Oholei Torah iskola igazgatójának. A munkám mellett kedd esténként Tórát tanítottam a helyi közösségben. Az egyik állandó résztvevő David Lifshultz, a neves teniszező volt, aki egyszer megemlítette, hogy az egyik játékpartnere nem más, mint Mel Landow, a Kennedy and Cohen nevű nagyvállalat tulajdonosa. „Nagyon örülnék, ha egyszer tehetnék rá tfilint” – jegyeztem meg. Davidnek voltak kétségei, hogy barátja kedvezően fogadna-e egy ilyen ajánlatot, de megmondta, hogy hol és mikor teniszeznek együtt legközelebb. Elmentem a megadott időben a pályára és két meccs között megkérdeztem Melt, hogy felrakná-e a tfilint. Nemet mondott, mire a következő ajánlatot tettem: „Ha David nyeri a következő meccset, maga felteszi a tfilint”. Mivel Mel nem csupán sikeres üzletember, hanem kiváló játékos is volt, magabiztosan belegyezett.
„David, mindent bele!” – szurkoltam lelkesen, így nem csoda, hogy meg is nyerte az összecsapást. Mel tartotta a szavát, és felvette a tfilint. Valami megérinthette eközben, mert hamarosan állandó részvevője lett a keddi tanulókörnek. Általában a Rebbe beszédeit tanulmányoztuk, és Melt nagyon megfogták a Rebbe oktatásról vallott nézetei. Amikor azonban felajánlottam, hogy ismét vegye fel a tfilint, nem volt rá hajlandó. „Nem érdekel a tfilin, hagyjon vele” – mondta.
1972-ben az iskolám komoly pénzügyi nehézségekkel került szembe. Amikor Mel erről tudomást szerzett, meghívott az otthonába. Elmondta, hogy a cégét bevezették a tőzsdére, és a legutóbb kapott osztalékából félmillió dollárt ajánl fel az intézménynek. Akkoriban ez hatalmas összeg volt, amit Mel a későbbiekben még többször meg is toldott. A jó hírrel azonnal felhívtam a Rebbe titkárságát. Néhány nap múlva Hodakov rabbi, a Rebbe titkára keresett a következő üzenettel: „Nagyszerű lenne, ha tfilint rakna Mordecháj Saul Lanow-val”. Éppen elkezdtem magyarázni, hogy ez nem olyan egyszerű, amikor meghallottam a Rebbe hangját a háttérben. Azonnal felugrottam a székből. „Mondja meg neki, hogy hamarosan ellátogatok az apósom [az előző rebbe] sírjához” – arra utalva, hogy ott majd imádkozik érte. Hodakov rabbi hozzátette, hogy ez jó alkalom arra, hogy tfilint tegyen. „Vigyen neki egy gyönyörű tfilint” – hallottam még egyszer a Rebbe hangját a háttérből.
Erre elmondtam, hogy Miamiban csak gyenge minőségű tfilineket lehetett vásárolni, mire a Rebbe azt tanácsolta, hogy akkor a saját tfilinemet vigyem el neki, de szép tokban. Elmentem tehát a közeli judaika üzletbe, vettem egy pár olcsó tfilint és annak a díszes tokjába tettem a sajátomat. Ezután Melhez indultam és rögtön a tárgyra tértem: „Lehet, hogy furcsának találja a kérésemet, de a mai napra való tekintettel, kérem, vegye fel a tfilint”. Mel erre azt tudakolta, hogy vajon mitől olyan különleges ez a nap. „A Rebbe ma ellátogat az apósa sírjához és ha megtudná, hogy ön tfilint rakott, minden bizonnyal az imáiba foglalná a nevét” – feleltem. Mel erre igent mondott, sőt ettől kezdve minden hétköznap tfilinben imádkozott.
Sholom Ber Lipskar rabbi
