1938-ban születtem Lengyelországban, nem sokkal a háború kitörése előtt. A háború alatt egy nem zsidó családnál bújtattak, és Isten segítségével életben maradtam. A háború után anyám rám talált, de mivel nem volt lakásunk, egy Párizs környéki nevelőotthonban helyezett el ideiglenesen. Az intézményt egy lubavicsi haszid, Zalman Schneerson rabbi vezette, aki nagy erőfeszítéseket tett, hogy felkutassa azokat a zsidó gyerekeket, akiket a háború alatt keresztény családok bújtattak.

Az otthonban kaptam meg alapvető vallási ismereteimet, ott tanultam meg héberül olvasni és imádkozni is. 1947-ben történt, hogy egyszer csak szóltak nekünk, hogy vegyük fel az ünneplő ruhánkat, mert egy különleges látogató érkezik hozzánk. Emlékszem, egy magas, tiszteletreméltó külsejű férfi érkezett. Minden egyes gyerekkel külön-külön elbeszélgetett. Megkérdezte e nevünket és mindenkinek feltett valamilyen egyszerű kérdést, például, hogy milyen áldást kell mondani az almára. Tőlem azt kérdezte: „Mikor mondjuk el a hálaadó Hálél imát?” Helyesen azt válaszoltam, hogy az ünnepeken és a hónapok elején mondjuk el.

Néhány hónappal később a titokzatos látogató egy csomag nagyméretű imakönyvet küldött az otthonnak ajándékba. Nagyon örültünk, mert addig csak kisméretű, nehezen olvasható imakönyveink voltak.

Csak az után derült ki számomra, hogy ki volt ez a látogató, hogy New Yorkba költöztem. Ő volt a későbbi Lubavicsi Rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi, az intézményünket vezető Zalman Schneerson rabbi unokatestvére. Abban az időben a Rebbe éppen Párizsban tartózkodott, hogy az édesanyja számára szerezzen be dokumentumokat.

Évekkel az eset után elhagytam Franciaországot és a brooklyni központi Chábád jesivában kezdtem tanulni. Egy nap üzenetet kaptam Leibel Groner rabbitól, a Rebbe titkárától, hogy a Rebbe látni akar. „Ma este nyolc órakor személyes megbeszélésen fogadja a Rebbe” – állt az üzenetben.

Nagyon ideges lettem, fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat tőlem a Rebbe. Amikor beléptem a szobájába, a Rebbe azonnal észrevette a szorongásomat, így azzal kezdte, hogy megnyugtatott és elmondta, hogy miről van szó. „Az édesanyjától kaptam levelet. Abban kéri a tanácsomat, hogy Amerikába vándoroljon-e vagy sem. Feltennék néhány kérdést, mielőtt válaszolok neki”.

A Rebbe először azt tudakolta, hogy hol él most az édesanyám. Elmondtam neki, hogy a nem vallásos nővéremmel és a férjével lakik. Ő vezeti a háztartást, főz, mos és a gyerekekre vigyáz, amíg a szülők dolgoznak.

„Jól gondolom, hogy az édesanyja ügyel ara, hogy kóser ételt főzzön?” – kérdezte a Rebbe. „Így van” – feleltem. „És amikor a nővére és a férje munkában van, akkor esznek nem kóser kifőzdékben?”  Ezt is meg tudtam erősíteni.

„Ha valaki képes arra, hogy akár csak egy alkalommal is megóvjon egy zsidót attól, hogy nem kóser ételt egyen, az már hatalmas eredmény. Ha az édesanyja Párizsban marad, akkor a nővére legalább kóser háztartásban élhet. Emiatt jobb, ha az édesanyja náluk marad, és nem költözik az Egyesült Államokba. Írok neki, de arra kérem, hogy Ön is írjon, és magyarázza el neki, amit most hallott” – mondta a Rebbe.

Így tettem, és az édesanyám még további tíz éven keresztül a nővéreméknél maradt.

Nemcsak a Rebbe törődésére emlékszem, hanem bölcs tanácsaira is. Egyszer, egy személyes beszélgetés során megemlítettem valamit a Rebbének, ami aggasztott. Pénzt kölcsönöztem egy barátomnak, aki nem adta meg a tartozását. „Hogyan lehetséges, hogy miután jót tettem valakivel, ennyire ráfizessek? Hogyan engedheti ezt meg az Örökkévaló?” – kérdeztem.

A Rebbe így felelt: „Van, amikor az Örökkévaló úgy intézi, hogy az embernek orvosra kell sok pénzt kiadnia, vagy valamilyen más szerencsétlenség miatt. Amikor egy ilyen égi ítélet születik, lehetőséget kapunk rá, hogy ezt az összeget egy jócselekedet gyakorlása során adjuk ki.”

Csodálkoztam is magamon, hogy fel mertem tenni egy ilyen kérdést, de a Rebbe jelenlétében megnyíltam. Boldog voltam, hogy megkérdeztem, mert ez után teljesen más fényben láttam a rám szakadt veszteséget. Ahelyett, hogy könnyek között vesztettem volna pénz, most egy mosoly kíséretében tettem ugyanezt.

Bentzion Wiener rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 14. szám – 2018. december 18.