Amikor negyedik évfolyamos hallgató voltam az izraeli Technion műszaki egyetemen, spi­rituális ébredésen mentem keresztül, bár ezt akkoriban nem tudtam így megfogalmazni. Szá­mos irányban kerestem az utam, mire rájöttem, hogy a judaizmus ad választ a kérdéseimre. Két rabbi segített mindebben: a haifai Reuvén Dunin és a jeruzsálemi Mose Weber. A tanácsukra a Kfár Chábádban működő lubavicsi jesivában kezdtem tanulni. Egy év elteltével tanári állást vállaltam a helyi szakképző iskolában, majd megnősültem.

A Rebbével 1968-ban találkoztam először, egy évvel az esküvőm után. Az őszi ünnepeket, Ros hásánát, Jom kipurt és Szukkotot töltöttem New Yorkban. Mielőtt elindultam volna, egy barátom azt javasolta, hogy vigyem magammal a hegedűmet is. Elég fiatalon elkezdtem hegedülni és Izrael legjobb tanárai oktattak. Számos zenekarban játszottam, többek között a Technion zenekarában is. A későbbiekben megismerkedtem a hászid zenei világgal, amit jól tudtam kamatoztatni, amikor hászid összejöveteleket tartottunk kibucokban, illetve a Chábád különböző rendezvényein.

New York- i tartózkodásom alatt többször játszottam a házigazdám ünnepi sátrában. Szimchát Torá ünnepének végén a Rebbe hászid összejövetelt tartott, majd bort osztogatott a jelenlévőknek. Amikor rám került a sor, megkérdeztem tőle, hogy hegedülhetek-e valamit. A Rebbe rám nézett az átható pillantásával, majd azt mondta: „Remek, kérem, hegedüljön!”.

Két jól ismert énekes, Moshe Teleshevsky rabbi és Shamshon Charitonow rabbi állt mellettem. Megkérdezték a Rebbét, hogy mit játsszak. Az Eszen eszt zich című jiddis dalra esett a választása. Ez a dal arról szól, hogy amennyire könnyű a világi élvezetekben elmerülni, annyira nehéz imádkozni és tanulni. A dallam az Isten utáni vágyakozást fejezi ki. A terem tele volt, amikor játszani kezdtem, és az emberek továbbra is a Rebbe elé járultak, hogy kapjanak a borból. Amikor befejeztem, a Rebbe intett, hogy valami hibádzott, és arra kérte a hászidokat, hogy énekeljék el a dalt, hogy megtanulhassam. A két énekes megpróbálta elmagyarázni, hogy mire gondolt a Rebbe. Két hangot egy kicsit másképpen játszottam, mint kellett volna és megmutatták, hogy pontosan hogyan kell szólnia a dalnak. Néhány próbálkozás után sikerrel jártam. Ezt követően a Rebbe újra meg újra megkért, hogy ismételjem meg. Arra biztatott, hogy nagyon finoman játsszam.

A zenében a hangerősség dinamikája ad színt és érzést a dallamnak. A Rebbe azt magyarázta, hogy a dallamban rejlő vágyakozást úgy adhatom vissza, ha rendkívül finoman játszom. Amikor már egészen finoman szólt, a Rebbe hozzátette: „Az utolsó hang legyen tekiá gdolá” – utalt az újévi sófárfújás befejező, hosszan elnyújtott, erős hangjára. Igyekeztem olyan hosszan kitartani az utolsó hangot, ahogy csak bírtam.

Ezután még további dalokat játszottam, a végére pedig az Ufáráctá kezdetűt hagytam. Teljes átéléssel játszottam, ahogy az izraeli Chábád rendezvényeken szoktam. A Rebbe egyszer csak hozzám fordult: „Úgy játszotta, ahogy Izraelben szokás. Most játssza úgy, ahogy Babilóniában [a diaszpórában] szokás”. Ezt érdekesnek találtam, mert nem sokkal korábban éppen arról beszélt a Rebbe, hogy a talmudi bölcs, Zéra rabbi, amikor Babilóniából Izraelbe utazott, százszor böjtölt, hogy elfelejtse, amit külföldön tanult és így elsajátíthassa a szentföldi bölcsességet. Jó néhányszor eljátszottam a dalt, mire sikerült megvalósítani, amit a Rebbe kívánt.

Amikor a Rebbe felállt, hogy elhagyja a termet, a tömeg a Ki beszimcha técu kezdetű dalba fogott. A Rebbe rám pillantott. Azt üzente, hogy én is kapcsolódjak be a hegedűmmel. Azonnal játszani kezdtem. „Legyen crescendo” – szólt a Rebbe. Ezt az olasz zenei kifejezést használta, mert azt akarta, hogy egyre hangosabban szóljon a dallam. A zajtól azonban nem értettem, hogy mit mondott, így közelebb hajoltam és megkérdeztem, hogy mire gondolt. „Legyen a pianissimo ellentéte” – fogalmazta meg másképpen. Természetesen még nagyobb lel­kesedéssel folytattam a játékot és a tömeg is egyre nagyobb erővel énekelt. Gyönyörű esemény volt.

Néhány nappal később, amikor a repülőtérre induló buszra várakoztunk, a Rebbe kijött a Chábád központi épülete elé, hogy elbúcsúzzon az Izraelbe induló csoporttól. „Hol van Smuel Kátán?” – kérdezte. A többiek azt mondták, hogy a Rebbe azt szeretné, hogy hegedüljek. Sohasem felejtem el azt a csodálatos pillanatot. Éjszaka volt. Hátrafelé mentünk, arcunkkal a Rebbe felé. Én az Eszen eszt zich dalt játszottam úgy, ahogy a Rebbe tanította nekem. Finoman, tele vágyakozással. Folyamatosan játszottam, miközben távolodtunk a Rebbétől, aki atyai pillantásával búcsúzott tőlünk. A szeméből szeretet és vágyakozás áradt.

Smuel Kátán rabbi

 

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 23. szám – 2022. február 10.