Tíz és tizenöt éves korom között a Newarkban működő Chábád jesivába jártam. Ez egy apró, nem hivatalos iskola volt, mely egy régi családi házban működött Sholom Ber Gordon rabbi vezetése alatt. Mérete ellenére nagyszerű oktatást nyújtott az intézmény, nagyon sokat tanultam azokban az években.

Az iskolában én szerkesztettem a diákújságot. Azért persze kellett egy kis jóindulat, hogy újságnak nevezzük, mert mindössze egy lapból állt és az iskolában történtekről számolt be, pl. hogy Mr. Posner, a latintanár három napig betegszabadságon volt megfázás miatt. Ilyen és ehhez hasonló, rendkívül izgalmas és fontos hírek töltötték meg lapot. Eli Teitelbaum rabbi segített a szerkesztésben, mert az angoltudásom bizony igen hiányos volt, hiszen nem sok világi tárgyat tanultunk. Miután kész lett, kézzel működtetett, kezdetleges másológéppel sokszorosítottam. Talán húsz példányban jelent meg, a diákok és a tanárok kaptak belőle.

Mindezt azért mesélem el, mert a dolognak köze lett a Rebbéhez is. Gordon rabbi gyakran elvitt minket New Yorkba, hogy részt vegyünk a Rebbe által vezetett hászid összejöveteleken, a fárbrengeneken. Nagy hatást gyakoroltak rám ezek az események. Egy kis helyiségben több ezer ember zsúfolódott össze. Olyan volt, mintha a Yankee stadionban lettünk volna, a plafonig emelkedő tribünökkel. Élénken emlékszem arra, hogy a Rebbe italt osztogatott az embereknek és mindenki lechájimot mondott. Mi, gyerekek persze csak szőlőlevet kaphattunk. Mindig nagyon vár­tuk ezeket az alkalmakat.

Nem sokkal a bár micvám előtt Gordon rabbi megkeresett, és a következőt mondta: „Az a szokás, hogy a bár micva előtt személyesen fogadja  fiúkat a Rebbe”. Ez 1959-ben történt, amikor a Rebbe még csak nyolc éve vezette a közösséget. Akkor még nem volt annyira ismert, ezért viszonylag könnyen be lehetett jutni hozzá. Amikor beléptem a szobájába, egy íróasztal mögött ült. „Te vagy Yankel Ackerman, te szerkeszted a newarki iskolaújságot” – szólított meg. Teljesen elhűltem. Tizenkét éves kisfiúként egy ilyen fontos emberrel állok szemben, ő pedig még azt is tudja, hogy egy egyoldalas lapot szerkesztek! Egészen elképesztő élmény volt. Hogy ezután mi is történt pontosan, már nem tudom felidézni, csak azt, hogy vagy fél órát a Rebbénél töltöttem és rendkívül élveztem a találkozó minden pillanatát.

Jiddisül folyt a társalgás. A Rebbét az érdekelte, hogy miként haladok a talmud­tanulásban, ezért kérdéseket tett fel. Csakis könnyű kérdéseket, melyekre gyorsan tudtam vála­szolni. Emellett felmondtam neki néhány olyan fejezetet a Misnából, melyet kívülről megtanultam. Az iskolámban Parker tollal jutalmazták a megtanult fejezeteket. Végül egy egész gyűjteményem lett a tollakból. Nagyon büszkén mondtam fel a Misnát a Rebbének. A Rebbe megáldott, hogy további sikereket érjek el a tóratanulásban. Nagyon boldogan jöttem ki az irodájából.

Nagyon különlegesnek találom, hogy egy olyan magas pozícióban lévő ember, mint a Rebbe, ennyi időt szánt egy tizenkét éves gyerekre. Ez az élmény örökre velem marad. Miután szemsebészként építettem karriert, szenvedélyemmé vált a fiatalok oktatása. Meghívtam őket a rendelőmbe, hogy megfigyelhessék, ahogy dolgozom. Igyekeztem mindenben segíteni őket, hogy elérjék céljaikat és jó orvosokká váljanak. Én így próbáltam visszaadni azt, amit a Rebbétől kaptam.

A Rebbe óriási inspirációt adott nekem a találkozónk alatt. Biztos vagyok benne, hogy még több ezer másik gyerekkel is ilyen figyelmes volt, ahogy mindenki mással is, legyenek fiatalok, középkorúak vagy idősek. Mindig az volt a célom, hogy én is így viszonyuljak mindenkihez.

Dr. Jacob Ackerman

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 39. szám – 2022. június 2.