Az első alkalommal, amikor találkoztam a Rebbével, megemlítette, hogy egyszer a nagyapám, Chánoch Etkin rabbi vendége volt az oroszországi Lugában. Erre feltehetően 1926-ban került sor, amikor a Rebbe eljegyezte az előző rebbe lányát, Chaya Muska Schneersont. Akkoriban a Rebbe elsősorban a jövendőbeli apósa földalatti oktatási programján dolgozott. Ez nem volt veszélytelen munka. Az előző rebbét le is tartóztatták a szovjet hatóságok, majd „ellenforradalmi tevékenységért” halálra ítélték. Így nevezték ugyanis a zsidó oktatást. Végül nemzetközi nyomásra elengedték, de az országból kiutasították. A hatóságok a Rebbét is el akarták fogni, ezért menekülnie kellett. Ekkor ment a nagyapámhoz, akinél néhány hónapot töltött, majd továbbutazott. A nagyanyám főzött rá, nagyapám pedig Tórát tanult vele. Közeli barátságba kerültek, pedig nagyapám nem volt hászid, inkább a litván muszár mozgalomhoz állt közel. Úgy gondolom, hogy annak érdemében alakíthattam ki szoros kapcsolatot a Rebbével, mert a nagyszüleim a gondját viselték egy rendkívül veszélyes időszakban.

Egyszer, amikor az oroszországi kalandjairól kérdeztem, egy történettel válaszolt. Volt egy tutajos, aki az Édenkertbe szállította az embereket egy tavon keresztül. Ő azonban nem léphetett be oda addig, amíg nem talált valakit, aki átvette volna a munkáját. A Rebbe azt mondta, hogy azért kockáztatta az életét, mert sokáig nem talált senkit, aki továbbvezette volna a földalatti zsidó oktatást a Szovjetunióban. Akkor rejtőzött csak el a nagyapám házában, amikor meglelték az utódját. A nagyszüleimnek hála, szabad bejárásom volt a Rebbéhez, így sokszor tanácskoztam vele négyszemközt. 1971 Purimján Zálmán Sázár izraeli államelnökkel együtt a Rebbe társaságában hallgattam meg a Megila felolvasását. Amikor Sázár megkérdezte a Rebbét, hogy ismer-e engem, ő így felelt: „Hogyne. Egy régi jóbarát”. Ez nagyon megható pillanat volt.

A számos beszélgetésünk so­rán rengeteg témát érintettünk, a messiás eljövetelétől kezdve az izraeli politikán át, egészen az izraeli főrabbinátus ügyei­ig. Sok szó esett a sógorom, Slomó Goren rabbi döntvé­nyeiről. Ő volt az izraeli hadsereg főrabbija a hatnapos háború idején, majd később országos főrabbinak választották. Persze apámról, Dávid Kohén rabbiról is beszéltünk, aki neves kabalista volt. Őt „jeruzsálemi názirnak” is nevezték, mert a bibliai názirokhoz hasonlóan nem ivott bort és nem vágta le a haját.

Egészen elképesztő volt, hogy a Rebbe, aki folyamatosan Brooklynban tartózkodott és egy kis szobából intézte az ügyeit, milyen mértékben tisz­tában volt a világ történéseivel és különösen az izraeli eseményekkel. Pontosan értette a politikai játszmákat és ismerte a szereplőket.

Úgy vélte, hogy sohasem szabad lemondani Izrael földjének egyetlen darabjáról sem a béke illúziójáért cserébe. Ez nemcsak hogy nem vezetne eredményre, hanem éppen az ellenkező hatást váltaná ki és veszélybe sodorná az izraeliek életét. „Természetesen fontos a béke, de igazi békét csak akkor lehet elérni, ha erősek vagyunk” – mondta, és egy zsoltáridézettel támasztotta alá szavait: „Az Örökkévaló erőt ad népének, az Örökkévaló békével áldja meg népét”.

Mivel sok őszinte beszélgetést folytattunk, egyszer voltam annyira szemtelen, hogy megkérdezzem: miért nem látogat el Izraelbe? Természetesen rögtön hozzátettem, hogy nem akarom előírni, hogy mit tegyen, de azt gondolom, hogy hatalmas változásokat tudna elérni és nagyban előremozdítaná a zsidóság ügyét. Ő erre ezt felelte jiddisül: „Azt tudom, hogy hogyan kell odamenni, de azt nem tudom, hogy hogyan kell onnan visszajönni”. Úgy vélte, hogy tilos elhagyni a Szentföldet, tehát ha odautazna, már nem tudna többet visszatérni az Egyesült Államokba. „Itt még dolgom van… még nem fejeztem be minden feladatomat” – tette hozzá.

Emellett megjegyezte, hogy nem akar olyan távoli helyre utazni, ahonnan nem tudná huszonnégy órán belül elérni az apósa, az előző rebbe Queensben levő sírját. Elmondta, hogy egyszer a Montrealban élő hászidjai meghívták egy ünnepségre – már nem emlékszem, hogy tóraavatás vagy egy épület átadása volt –, és éppen a távolság miatt döntött-e úgy, hogy nem utazik oda New Yorkból.

Nagyon sajnálom, hogy sohasem jött el Izraelbe. Biztos vagyok benne, hogy olyan hatása lett volna, mely megváltoztatta volna a történelem menetét. Ő azonban úgy gondolta, hogy az Egyesült Államokban kell maradnia, mert onnan lehet a legjobban a diaszpórában élő zsidók hasznára.

Seér Jásuv Kohén rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 42. szám – 2022. június 23.