1974-ben, a Rebbe küldöttjeként érkeztem a Massachusetts állam-beli Amherstbe, ahol sikerült létrehoznom egy Chábád-házat a Massachusetts-i egyetem kampuszán. Akkoriban még a Chábád-ház kifejezés messze nem volt annyira ismert, mint manapság, így szerettem volna
megnyitóként valami nagy eseményt, valamit, amire mindenki felfigyel. Elhatároztam, hogy szervezek egy koncertet a művészeti központban, amit nem sokkal azelőtt nyitottak meg a kampuszon, és aminek része volt
egy pont ilyen célokra szolgáló
hatalmas koncertterem. Az eseményre szerződtettük Theodore Bikelt, aki abban az időben a zsidó zene egyik élő ikonja volt.
Nagy hangsúlyt fektettem a rendezvény népszerűsítésére is.
Rengeteg színes szórólapot nyomtunk, sőt még a televízióban és rádióban is sikerült reklámoznunk. Mindent megtettem azért, hogy minél többen értesüljenek a koncertről.
Az eseményt vasárnapra szerveztük, így pénteken, ellenőrzés végett egy-két órával sábesz előtt felhívtam a jegyirodát, hogy érdeklődjek, addig mennyi jegy kelt el. Egy hölgy vette fel a kagylót. Kis türelmet kért, mikor újra beleszólt a telefonba,
azt mondta: nyolcvanhét. Azt gondoltam, hogy valami kavarodás történt, nem értette jól, melyik koncertet kérdeztem, így azt mondtam: „Nem, nem, nem, nem. Arra a koncertre gondolok, ami most vasárnap lesz.” „Theodore Bilke?” – kérdezett vissza. „Igen, az!” – vágtam rá. „Nyolcvanhét jegy kelt el eddig a koncertre.”
Nem akartam hinni a fülemnek, úgy éreztem, elájulok. Valószínűleg a koncert előtt volt életem legrosszabb sábesze. Felmentem a Chábád-ház második emeletére, oda, ahonnan a koncertterem is tisztán látható volt, és míg néztem, azt gondoltam magamban: „Yisrael, látod azt a szép, nagy épületet magad előtt? Bukásod napjának is az lesz a színhelye.” Míg ott álltam, és meredtem magam elé, eszembe jutott egy történet a köztiszteletnek örvendő orosz haszidról, Mendel Futerfas rabbiról, aki később Izraelbe emigrált, és a Rebbét is gyakran meglátogatta az Eastern Parkway 770-ben.
Az 1940-es évek végén letartóztatták [Futerfas rabbit], s tíz évre Szibériába küldték. Egyszer, mikor lelkileg mélyponton volt, az az ötlete támadt, hogy küld egy levelet a Rebbének – gondolatban. Magában elképzelte, hogy megteszi az összes szükséges előkészületet, megírja, majd postázza. Egy héttel később a családja, akik Angliában voltak akkoriban, levelet kaptak a Rebbétől, aki azt Mendel rabbi nevére címezte. Ez a következő szavakkal kezdődött: „Táviratodra válaszolva..”
Azt kívántam magamban, hogy bárcsak azon a szinten lehetnék, mint Mendel Futerfas rabbi, és akkor küldhetnék gondolatban egy levelet vagy valami hasonló. A következő reggel szintén nem kezdődött túl fényesen. Az esemény támogatóinak szerveztem egy közös villásreggelit, azonban az ételt szállító cég rossz helyre szállított. Ott voltam én, ott voltak a támogatók, csak éppen étel nem volt az asztalon.
Mikor eljött a koncert ideje, és sétáltunk a Művészeti Központ felé, már a legrosszabbra készültem. Ám ahogy befordultunk a sarkon, teljesen elámultam. Hatalmas, kígyózó tömeg állt a jegypénztáraknál! Nyilvánvaló volt, hogy New England bizonyos területéről nem fognak az emberek elővételben jegyet venni. Még a nagymamám is el tudott jönni a megnyitóra, és rögtön utána, már repült is New Yorkba, mert a szüleimnek időpontja volt a Rebbéhez arra az estére, húgom esküvője alkalmából. Miután a Rebbe áldását adta a vőlegényre és a menyasszonyra, nagymamám mondta neki, hogy aznap korábban ott volt Amherstben, az általam létrehozott Chábád-ház megnyitóján. Így a Rebbe visszaült a székébe, s elkezdett a koncert részleteiről érdeklődni. „Politikusok is megjelentek? Sokan voltak? Reklámozták az eseményt? Ott voltak a szülők?” Végül a Rebbe azt kérdezte: „No, és végül mennyien mentek el a koncertre?” Nagymamám azt válaszolta: „Több mint ezren.” Erre a Rebbe visszakérdezett: „Több mint ezren?! Tegnap pedig még hogy aggódott Yisrael…” Vajon honnan tudta a Rebbe hogy aggódtam? Nagymamám és szüleim mind meg voltak róla győződve, hogy korábban levelet írtam neki, s onnan tudja, de ez nem így volt. El kellett nekik magyaráznom, hogy csak gondolatban írtam neki! Később rájöttem, hogy ez akkor történt, mikor épp magam elé meredtem a Chábád-ház második emeletéről, és a koncert kudarcát vizionáltam. Akkor ő is ott volt velem, hogy biztosítson róla, nincs miért aggódnom. A Rebbe gyakran mondta a küldötteinek: „Ich fohr mit eich – én is veled megyek. Mikor elküldelek valamerre a világban, én is ott leszek veled, nem egyedül mész.” Akkor megértettem, hogy ezt nem csak úgy mondja, hanem szó szerint érti, „Veled megyek.” Ott lesz velem, segíteni és kísérni fog utam minden egyes lépése során.
Yisrael Deren rabbi
