A szüleim guri hászidok voltak, akik Lengyelországból ván­doroltak ki, és Brooklyn Wil­liamsburg negyedében tele­ped­tek le. Apám, Chanoch He­nech Rosenfled rabbi összebarát­kozott a szomszédunkkal, Mor­de­chai Groner rabbival, aki lu­bavicsi hászid volt. Az ő hatá­sá­ra lettünk mi is lubavicsiak.

Az 1940-es évek végén a Chábád-mozgalom oktatási alapítványánál kezdtem dolgozni, melynek igazgatója, J. J. Hecht rabbi úgy gondolta, hogy jól illenék az öccséhez, Peretz-hez. 1949-ben össze is házasodtunk. Az esküvő előtt az előző rebbétől, Joszef Jicchák Schneersohn rabbitól kaptunk áldást, aki akkor már tolószékben ült, mert a szovjet börtönökben töltött idő megviselte az egészségét. Emlékszem, ezt mondta nekem jiddisül: „Egy menyasszony bármit kérhet az esküvői sátor alatt. Adjon az Örökkévaló bölcsességet, hogy tudja, mit kérjen. Teljesüljön minden, amit kérni fog!” Emlékszem, az egészségi állapota miatt már alig tudott beszélni. Nagy erőfeszítésébe került, hogy kifejezze magát. Ez nagyon lesújtott és csak sírtam és sírtam, amíg előtte álltam.

Ez volt az utolsó találkozásom az előző rebbével, aki egy évvel később elhunyt. 1951-ben Menachem Mendel Schneersohn rabbi vette át a mozgalom vezetését.

Miután az esküvő után négy évvel még mindig nem született gyermekünk, elmentem a Rebbéhez, hogy az áldását kérjem. „Az apósom tudott az állapotáról?” – kérdezte. Elmondtam, hogy tudott. „Akkor tegye azt, amit ő tanácsolt” – jött a választ.

Az előző rebbe azt javasolta, hogy egy kórházban vizsgáltassam ki magam, hogy rájöjjenek, miért nem tudok teherbe esni. Akkor nem tettem meg, de most rászántam magam. Sikerült is teherbe esnem. A férjem boldogan újságolta el a jó hírt a Rebbének.

 „Hogy van a felesége?” – tudakolta a Rebbe. „Jól van. Bevásárol, busszal utazik, felmossa a konyhapadlót, megtesz mindent, ami egy jó háziasszonytól elvárható” – felelte a férjem. A Rebbe figyelmesen végighallgatta, majd megkérte a titkárát, hogy hívjon fel telefonon. „A Rebbe nem szeretné, hogy busszal utazzon. És azt sem, hogy a padlót súrolja a továbbiakban.”

 Most, hogy teherbe estem, nagyon aggódott az egészségem miatt. A titkára később még többször telefonált, hogy megtudja, minden rendben van-e velem. Ebből jól látszik, hogy a Rebbét mennyire foglalkoztatta a hászidok életének minden apró részlete. Olyan volt, mintha mindannyiunk édesapja lett volna.

Később, egy következő terhességem alatt, az orvosok azt mondták, hogy túlhordtam a magzatot, és beindítják a szülést. Nem voltam biztos benne, hogy ez a helyes döntés, így a Rebbéhez fordultam. „Mi a probléma? Az Örökkévaló még mindig várakozik” – mondta a Rebbe. A gyermek végül egy hónappal a kiírt időpont után született meg, természetes úton. Megértettem, hogy időnként jobb a Rebbére hallgatni az orvosok helyett. Mi van akkor, ha egy csecsemő még nem akar a világra jönni? Ez csak azt jelenti, hogy Isten még várakozik, s ezért így kell tennünk nekünk is.

Emlékszem, már több kisgyermeket neveltem, amikor a Rebbe megkérdezte: „Minden nap imádkozik?” Elmondtam, hogy a Smá Jiszráelt minden nap elmondom, ahogy a reggeli áldásokat is, de nem mondom el az összes imát, mert a gyerekek lefoglalnak. „Oda kell figyelnem rájuk, így nincs időm valódi koncentrációval elmondani az imákat” – feleltem.

A Rebbe erre így folytatta: „Ha megkérdezné tőlem, hogy kellene-e imádkoznia, azt mondanám, hogy igen, el kellene mondania minden imát, az elejétől a végéig, minden nap. A legjobb módszer az lenne, ha mindig csak egy keveset tenne hozzá, minden nap egy kicsit többet, így végül eljutna a végéig. Tegyen így minden nap. Ne aggódjon a gyerekek miatt imádkozás közben. Találjon valakit, aki vigyáz rájuk ez idő alatt”.

A válaszát hallva arra gondoltam, hogy új alapokra helyezte az életemet. Onnantól fogva minden nap imádkoztam, s ez igen nagy hatással volt az életemre.

A Rebbe a férjem életére is nagy hatást gyakorolt. A férjem mindig is hű hászid volt, nagyon közel állt a Rebbéhez spirituálisan, de nem akarta hétköznapi ügyekkel zaklatni. Mindig azt mondta: „A Rebbe nagyon elfoglalt. Komoly dolgokkal kell foglalkoznia. Nem helyes apró-cseprő ügyekkel zavarni”.  Akkoriban a lubavicsi jesivában tanított részidőben, de több bevételre volt szükségünk, ezért végül megkérdezte a Rebbét, hogy jó ötletnek tartja-e, hogy kitanuljon nyomdásznak.

A Rebbe az áldását adta, így a férjem kitanulta a szakmát. Jó érzéke volt hozzá, ezért partnerséget ajánlottak neki egy nyomdában. A Rebbe ezzel is egyetértett. Egy idő múlva azonban összekülönbözött a társával. Ekkor megkérdezte a Rebbét, hogy mit tegyen. „Vásárold ki a partneredet. Ezentúl legyél te a tulajdonos” – felelte.

Ez nagy kihívás elé állította a férjemet, mert így minden felelősség az ő vállát nyomta, de sikerrel járt. Amíg az üzletet vitte, mindig azt mondta: „Minden nap azt érzem, hogy a Rebbe velem van a munkám során. Látom, ahogy küldi hozzám a megrendelőket. Olyan, mintha együtt dolgoznánk”.

Még nyugdíjba vonulása után is sokszor emlegette ámulattal: „Honnan jött az ötlet, hogy nyomdász legyek? Mit is tudtam erről a szakmáról? Végül mégis sikerrel jártam, és meg is szerettem. Az egyik legnagyobb vállalat adott munkát és nagyon elégedettek voltak velem. De valójában a Rebbe áldása volt az, aminek segítségével előrejutottam az üzletben.”

Én ugyanezt mondhatom el. Úgy éreztem, hogy a Rebbe mindig velem volt gondolatban. Odafigyelt, hogy vigyázzak magamra fizikailag és spirituálisan is. Ő biztatott arra, hogy minden nap imádkozzam és így összekapcsolódjam az Örökkévalóval. Ő jelölte ki az életutamat, és így jutottam előre ebben az életben. Sohasem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor szerencsém volt személyesen beszélni vele. Minden velem maradt, egészen a mai napig.

Chaya Hecht

Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 29. szám – 2020. április 16.

 

Megszakítás