Kisgyerekként nehezen tanultam önállóságot. Eleinte a Borough Parkban működő Toras Emes jesivába jártam, de nem költöztem be a kollégiumba, hanem minden este hazamentem. Elvártam, hogy valaki értem jöjjön és hazakísérjen. 1946-ban azután a szüleim úgy döntöttek, hogy átíratnak a Crown Heights-ban működő lubavicsi jesivába, mert a bátyám már ott tanult és így a segítségemre lehetett bármikor. A váltás nem volt zavartalan, mert viselkedési problémáim voltak. Zalman Gurary rabbi, az igazgató, gyakran telefonált anyámnak, hogy jöjjön és vigyen haza, mert nem bírnak velem. Mivel ezért a munkából kellett eljönnie, egy idő múlva betelt a pohár és apám dühösen kijelentette: „Ki kell íratni onnan, hiszen alkalmatlan arra, hogy jesivában tanuljon”.
Anyám teljesen kétségbeesett. Elment Eliyahu Simpson rabbihoz, az előző rebbe titkárához és kérlelni kezdte: „Kérem, menjen el a rebbéhez és kérjen áldást a fiam számára, hogy megjöjjön a kedve a tanuláshoz”. Simpson rabbi el is ment az előző rebbéhez és előadta neki az egész történetet. A rebbe ezután a következőt mondta: „Kérlek, Istenem, add, hogy legyen kedve tanulni!”. Ez még megismétlődött egyszer vagy kétszer, és többet már nem is volt semmi problémám a tanulással. Úgy ültem az osztályban, mint bárki más, és többet nem lógtam ki a sorból. Egyértelmű, hogy mindez az áldásnak volt köszönhető.
Amikor az előző rebbe elhunyt, a veje vette át a közösség vezetését. Tőle is kaptam segítséget a tanulmányaimhoz. Mivel a lubavicsi jesivában tanultam, a születésnapomon mindig lehetőséget kaptam, hogy személyesen beszéljek a Rebbével. Egyszer, amikor tizennégy vagy tizenöt éves lehettem, az apámmal együtt mentem el a Rebbéhez. Apám megemlítette, hogy sok időt vesz el tőlem az állandó utazgatás Borough Park és Crown Heights között, ezért talán jobb lenne, ha valahol a jesiva közelében találnék szállást. A Rebbe egyetértett és elmesélte, hogy az Álter Rebbe, a Chábád mozgalom megalapítója, gyakran vigyázott az unokájára, akiből később a harmadik rebbe, más néven a Cemách Cedek vált. Amikor leült tanulni, mindig maga mellé tette a bölcsőben alvó gyereket. „A gyereknek a Tóra közelében kell aludnia” – mondta.
1958-ban érettségiztem, majd a Chábád oktatási szervezeténél lettem önkéntes. Az volt a feladatom, hogy más jeisvabócherekkel együtt távoli, zsidó infrastruktúrát nélkülöző településeket keressünk fel Amerika-szerte. Én egy barátom társaságában a pennsylvaniai Scrantonba utaztam, és az ott élő zsidóknak tanítottunk Tórát. Így jutottunk el egy nagy bútorüzletbe, melynek tulajdonosa egy tehetős zsidó üzletember volt. Elbeszélgettünk vele, majd megkérdeztem, hogy tett-e már tfilint aznap. Mondta, hogy nem szokott, mire én elmagyaráztam neki a tfilin jelentőségét. Úgy tűnt, hogy meggyőztem, mert belegyezett, hogy felvegye, azonban végül meggondolta magát. Megpróbáltam mégis rábeszélni, de hajthatatlan maradt. „Majd valamikor máskor teszem fel, most nem” – zárta le a beszélgetést. Nagyon csalódott voltam, és amikor hazatértünk, hosszú beszámolót írtam a Rebbének, ezt az esetet is megemlítettem. Hozzátettem, hogy az egész út során ezt volt egyetlen lehetőségem, hogy valakire tfilint tegyek, és végül ez sem sikerült. Végül így zártam soraimat: „Látom, hogy a Rebbe mennyire szeretné elhozni a messiást, de elképzelésem sincs arról, hogy ez miként sikerülhet. Egyszerűen túl nagy a feladat. Olyan sok zsidó van, akinek rengeteg micvát kellene megtennie, és erre még egy tfilint sem tudtunk feltenni arra az emberre”. A Rebbe a következő válasz küldte minderre: „Van egy anyag, amit lőpornak hívnak. Egy apró szikra elég ahhoz, hogy lángra lobbantsa. Előfordul, hogy amikor egy városba érkezel, elég csupán egyetlen befolyásos embert sikeresen meggyőzni, a többiek pedig maguktól követik a példáját. Elég lehet egyvalakit rábeszélni arra, hogy tegye fel a tfilint vagy tegyen meg valamilyen más micvát, a barátai pedig látni fogják ezt. Azután pedig a barátok barátai és végül egy egész láncreakció indulhat be. Ahogy a Rámbám írta: ’Az ember mindig úgy tekintsen magára, hogy egyenlő arányban vannak érdemei és bűnei, és a világban is egyensúlyban vannak az érdemek és a bűnök. Ha valaki megtesz egy micvát, azzal az érdemek irányába billenti el az egyensúlyt és ezzel megváltást hoz a maga és a környezete számára. Mindössze egyetlen micva is képes lehet a jó irányba billenteni a mérleg nyelvét és ezzel megváltoztatni az egész világot. És az az egyetlen micva hozza majd el a messiást” – írta.
Yaakov Eckhaus rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 17. szám – 2024. január 4.
