Gyerekkoromban apám gyakran utazott Izraelből az Egyesült Államokba, és sokat volt távol. Ezekben az időszakokban a nagybátyám, Mose Weber rabbi helyettesítette. Sokat tanított és úgy bánt velem, mintha az apám lett volna. Ő volt a lubavicsi Torát Emet jesiva egyik vezetője. Ez az intézmény Jeruzsálemben működött, nem messze a Meá Seárim negyedtől, ahol az otthonunk volt. Fiatal gyerekként nagy hatással volt rám a jesiva atmoszférája, és sok ott tanuló diákkal összebarátkoztam.

Kilencéves voltam, amikor először írtam a Rebbének. Akkoriban Bnéj-Brákban tanultam, a neves Ponyevicsi Jesiva egyik intézményében, de nem igazán éreztem magam odavalónak. Bár nem voltam boldogtalan, mégis hiányzott az a lubavicsi életfelfogás, melyet Weber rabbi ismertetett meg velem. Elhatároztam tehát, hogy írok a Rebbének. Tudatni akartam vele, hogy mennyire szeretem a Chábádot, és szeretnék kapcsolatban lenni vele. Ártatlanul írtam, mint egy kisgyerek, aki a nagybátyjával akarja felvenni a kapcsolatot. A levelemet titokban tartottam mindenki előtt.

Ennek az volt az oka, hogy az apám – aki istenfélő és nagy tudású zsidó volt –, nem akarta, hogy bármelyik csoporthoz is csatlakozzam. Nem ellenezte a közeledésemet a Chábádhoz, hiszen ő is kapcsolatban állt a Rebbével. Azonban nem akarta, hogy hászid legyek, és emiatt a későbbiekben volt némi feszültség közöttünk. A bár micvám előtt ismét írtam a Rebbének. Akkoriban hosszú pajeszt szerettem volna növeszteni, mint a jeruzsálemi hászidok, de tudtam, hogy apám nem örülne ennek. Apám akkor ismét Amerikában volt, ezért megkértem a Rebbét, hogy ha találkozik apámmal, kérje meg, hogy engedjen hosszú pajeszt növeszteni. Fogalmam sem volt, hogy mekkora az az Amerika!

Apám épp a bár micvám előtt ért haza, és észrevettem, hogy egy kissé haragos és nem nagyon akar szóba állni velem. Később kiderült, hogy Peszách után a Rebbénél járt. Amikor a Rebbe bort osztogatott, így szólt hozzá: „Ha a fia számára fontos, hogy minél pontosabban tartsa be a parancsolatokat, ne akadályozza meg ebben”. Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, hogy a Rebbe komolyan vesz, és ez még jobban megerősítette a hozzá való kötődésemet.

1961-ben, egy évvel a bár micvám után a családunk áttelepült Amerikába. Apám kívánságának megfelelően a Torah Vodaas jesivába iratkoztam be, és nem volt sok kapcsolatom a Chábáddal. Időnként azonban elmentem a Rebbe által vezetett hászid összejövetelekre. Egyszer, a bor osztogatása közben, így szólt hozzám: „Amikor ott éltél, leveleket küldtél nekem. Mióta azonban itt élsz, alig látlak!”. Ettől a mondattól újjáéledt bennem az a kötődés, amit korábban éreztem iránta.

1964-ben elhatároztam, hogy átiratkozom egy lubavicsi jesivába. Néhány barátom a Montrealban működő Tomchei Tmimim jesivában tanult, ezért én is oda mentem. Már az első nap otthon éreztem magam, mintha mindig is oda tartoztam volna. Elhatároztam, hogy ezentúl lubavicsi hászidként fogok élni. Apám azonban ellenezte ezt. Azt mondta, hogy mélyen megbántottam ezzel a lépésemmel. Ez nagy fájdalmat okozott nekem, ezért személyes beszélgetésre mentem a Rebbéhez, hogy a segítségét kérjem.

A Rebbe úgy vélte, hogy apám idővel megváltoztatja a véleményét. Azt mondta: „Ismerem apádat, tanult ember. A zsidó jogban egyértelműen az áll, hogy ha egy gyerek el akar utazni otthonról, mert biztos benne, hogy egy másik helyen jobban tud tanulni, akkor nem köteles az apjára hallgatni, ha az ellenzi a tervét!”

A Rebbe ezután azt magyarázta el, hogy mi történik, ha nem követjük ezt az előírást: „Ha a fiú nem egy olyan helyen tanul, ahová a szíve húzza, akkor nem ér el sikereket. Ennek következtében elfogy a lelkesedése és egyre kevésbé lesz kibékülve önmagával. Ezután könnyen rossz társaságba keveredhet, és idővel elhagyja a jesivát, ahol úgysem érezte jól magát. Nyilvánvaló, hogy ezzel nagy fájdalmat okozna az apjának.

Elképedtem, hogy a Rebbe milyen pontosan elemezte azt a folyamatot, ahogy egy diák kihullik a jesivájából. Minden azzal kezdődik, hogy nem ér el sikereket a tanulásban. Ez éppen az a téma, mellyel egész életemben sokat foglalkoztam. Mondanom sem kell, hogy az apám idővel már máshogy látta a dolgokat, és büszkén figyelte a jesivában elért sikereimet, majd nagy örömét lelte az unokáiban is. Nem okoztam csalódást neki, sőt el is ismerte, hogy igen büszke rám.

Jesájáhu Weber

Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 46. szám – 2021. július 30.