Bár házasságkötésemet követő­en Crown Heights-ban laktam, nem tartottam magamat lu­ba­vi­csi­nak, mindig éreztem egy bizonyos távolságot. Három évvel az esküvőnk után feleségemmel Silver Springbe költöztünk, Maryland államba. A helyi egyetemen hallgattam pszichológiát, majd pszichológusként kezdtem el dolgozni a helyi iskolákban, ezen­kívül Talmud órákat tartot­tam. A harmincas éveim elején jár­tam, s több súlyos kérdés gyötört: továbbra is mélyedjek el a Tó­ra tanulásában, vagy inkább a pszi­chológiát erőltessem? Hogyan folytassam a karrierem? Ma­gán­praktizálásba kezdjek, vagy fogadjak el egy állásajánla­tot? Melyik iskola lenne a legjobb a gyerekeimnek? Megvoltak a saját, feszítő kérdéseim a hit­tel kapcsolatban is, szóval álta­lá­nosságban elmondható, úgy érez­tem, válaszúthoz érkeztem. Et­től a tanácstalanságtól egy idő után levertséget, depressziót tapasztaltam.

Nem tudtam mitévő legyek, ho­vá forduljak. Beszéltem több kö­zeli barátommal, akik közül az egyik Chabad haszid volt, akinek tanácsára ’71 februárjában fel­hívtam a Rebbét. A titkára vet­te fel a telefont, aki egyszerű an­golsággal annyit kérdezett: „hal­ló, ki beszél?” Mire feleltem jid­disül: „egy zsidó Marylanből.” Mondtam, hogy sok kérdésem van, amit szeretnék a Rebbével meg­beszélni. Magyaráztam, hogy épp egy nagyon bizonytalan szakaszát élem az életemnek, s nem tudom hová forduljak, mit csi­náljak. Én angolul beszéltem, míg ő ugyanazokat a szavakat is­mételte jiddisül, a Rebbének tol­mácsolva a szavaimat. Majd a Rebbe jiddis szavait hallottam a háttérből: „Mondd meg ne­ki, hogy él egy zsidó Maryland­ben, akivel tudna beszélni. Wein­reb­nek hívják.”

Nem hittem a fülemnek. Biztosan tudtam, hogy nem mutat­koz­tam be, és a Rebbe, az én ne­vemet mondta! Biztosra akartam menni, hogy jól értettem-e, így mikor a titkára kérdezte, hogy hallottam-e, azt mondtam nem, így megismételte a Rebbe sza­vait.

Mire válaszoltam: „De hát az én vagyok Weinreb!” Majd azt hal­lottam a háttérből: „Ebben az esetben tudnia kell, hogy van, mi­kor az embernek magával kell ki­csit elbeszélgetnie.” A titkára szin­tén meglepettnek hallatszott, egy pillanatig mikor még ő is a hallottak hatása alatt volt tisz­tán hallottam, ahogy lélegzik. Majd azt mondta: „A Rebbe azt mondta, hogy néha az embernek sa­ját magával kell elbeszélgetnie. Ta­lán nem Weinrebnek hívnak?” „Igen, a nevem Weinreb, de talán a Rebbe egy másik Weinrebre gon­dolt” – válaszoltam. „Nem, a Rebbe azt mondta beszélj Wein­reb­bel, majd azt, hogy saját magaddal kell beszélned.”

Megköszöntem a beszélgetést, és ezzel a véget is ért a hívás. Azt hiszem megértettem mit akart mondani nekem. Ha saját meg­fogalmazásomba tenném a mon­dandóját, akkor ezt mondta: „Válaszokat keresel magadon kí­vül. Felnőttél, nem vagy már gye­rek. Harminc éves vagy, apa vagy, Tórát tanítasz. Itt az ideje fel­nőni és bízni magadban. Ne függj másoktól, bízz magadban!” At­tól fogva megváltoztam, határozottabb lettem. Korábban hajlamos voltam, hogy ambivalens le­gyek mindennel kapcsolatban, hogy ne vállaljak semmilyen koc­kázatot, s mikor döntésre ke­rült sor, mindig próbáltam azt kés­leltetni, ameddig csak lehetett.

Azt hiszem volt bennem egy ter­mészetes hajlam (csak úgy, mint másokban) figyelmen kívül hagyni mások szavait, s a Rebbe ezt meglátva tanácsolta, hogy ma­gamban keressem a választ, ne tőle várjam. Ez része volt az ő nagy bölcsességének. Pár hónap­pal az életemet megváltoztató te­lefonhívás után lehetőségem nyílt személyesen is kifejezni a há­lámat neki, mikor Brooklynba men­tem meglátogatni feleségem ro­konságát.

Egy kisebb csoportos audien­cia keretében mentem hozzá, ahol általában az emberek az ál­dásáért mentek. Odaléptem hoz­zá, és annyit mondtam: „Wein­rebnek hívnak, és egy zsi­dó vagyok Marylandből.” A felismerés örömével mosolygott rám vissza, s bár sokszor láttam már őt életben is, képeken is, de az a külön nekem szóló mosoly a mai napig nagyon sokat jelent szá­momra. Elhagytam Silver Springet, s teljes munkaidős pszi­chológusi munkakörömből váltva a rabbija lettem egy zsina­gó­gának. Sok éven át voltam a ve­zetője Baltimore egy fantaszti­kus közösségének, a Shomrei Emunah-nak. Később elfogadtam az Ortodox Unionnál az ügy­vezető alelnöki pozíciót, ha­bár nehéz szívvel hagytam ott előző munkámat. 1971 óta, az ominózus telefont követően többször is voltak komoly kér­dé­seim az életemmel kapcsolat­ban, de mielőtt bárkihez fordul­tam volna tanácsért, mindig ma­gamat kérdeztem meg, a saját bel­ső hangomat követve. Elkülönítettem magamnak időt, hogy tudjak tanulni rendszeresen a Rebbe tanításaiból – mint a Li­ku­té Szichos –, ezzel újra kapcsolódva hozzá. Majd követtem a tanácsot, amit adott: megbeszél­tem magammal. Más embereket is bátorítottam később, hogy tegyék ugyanezt. „Mielőtt bárkit kér­deznél, először kérdezd magad, és hallgasd meg a választ, amit kapsz. Néha a saját tanácsod a legjobb tanács.”

Dr. Tzvi Hersh Weinreb

Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 14. szám – 2015. december 16.