Ez a történet elsősorban apámról, Sam Mossról szól, nem rólam. Apám Munkácson született, ahol a Minchát Elázárként ismert Cháim Elázár Spira rabbi, azaz a munkácsi rebbe jesivájában tanult. 1944-ben a nácik gettóba kényszerítették a város zsidóságát, ahonnan Auschwitzba és Dachauba deportálták őket. Elmondhatatlan szenvedéseknek voltak kitéve. Apám egyszer nagyon beteg lett és már a halálán volt, amikor nagyapám egy konyhai dolgozó, Oscar Heller segítségével több ételhez jutott, és így talpra tudta állítani. A háború után apám Ausztráliába vándorolt, családot alapított és sikeres textilkereskedő vált belőle. Az öcsém és én már Sydneyben születtünk.

A háborús élmények hatására apám felhagyott a vallásos élettel. A felszabadulás és 1956 között be sem tette a lábát a zsinagógába, olyan dühöt érzett Isten iránt. Csak, amikor megszülettem, akkor ment el újra a zsinagógába, hogy brit milát, körülmetélést végezzenek rajtam. Később apám élete újabb tragikus fordulatot vett, mert anyám 38 éves korában meghalt. Apám már kezdte azt érezni, hogy az élete újra egyenesbe jött, amikor ez a csapás érte a családot. Megkeseredett, és még inkább elfordult a vallástól.

Ebből következik, hogy nem volt boldog, amikor én a Tóra útjára léptem és a gimnázium befejezése után beiratkoztam a melbourne-i Chábád jesivába. Apám nehezen viselte, hogy a fia kipában és cicitben jár, ez már túl sok volt a számára. Megpróbált rábeszélni, hogy hagyjam ott a jesivát. Amikor ezzel kudarcot vallott, elhatározta, hogy New Yorkba utazik és a Rebbével beszél a dologról. Úgy vélem, azt gondolta, hogy tesz egy nagyobb felajánlást a Chábádnak, ami után a Rebbe majd azt teszi, amit mond, azaz rábeszél, hogy hagyjam ott a jesivát.

1975-ben tehát megszerveztem számára egy találkozót a Rebbével, de csak évekkel később értesültem arról, hogy mi is történt ott valójában. Apám először is nem volt hajlandó leülni a Rebbe jelenlétében. „Annak idején Munkácson azt tanultuk, hogy nem szabad leülni a rebbe előtt” – mondta, mire a Rebbe így válaszolt: „Ha ön nem ül le, akkor én sem fogok”.

A Rebbe tehát állva maradt az íróasztala mögött, majd később apám mellé állt. Sok kérdést tett fel a munkácsi rebbével és a jesivájával kapcsolatban. Azután a háborús évekről, a gettóról és a koncentrációs táborokról érdeklődött. Apám egy idő után megtört és sírni kezdett. A Rebbe ekkor átölelte. Az eredeti téma, tehát a jesivabeli tanulmányaim befejezése, szóba sem került. A beszélgetés végén a Rebbe így vigasztalta apámat: „Ne aggódjon, minden rendbe jön”.

Apám nem avatott be abba, hogy mi zajlott a beszélgetésen, de többet nem hozta fel a jesiva ügyét. Csak nemrégiben beszélt a történtekről az öcsémmel, Chaimmal, majd nekem is elmondta, miután nagyon sokat kérleltem. Azt mondta, hogy amikor véget ért a találkozó, úgy érezte, mintha hatalmas súlytól szabadult volna meg.

Évekkel később apám elmondott egy történetet, ami Menáchem Begin, egykori izraeli miniszterelnökkel esett meg. Apám jó barátságban volt Beginnel, és sok pénzzel támogatta. Egyszer, ha jól emlékszem, 1975-ben, Párizsban találkoztak és együtt vacsoráztak. Apám megkérdezte Begint, hogy kit tart a zsidó nép legnagyobb vezetőjének. „A Lubavicsi Rebbét” – vágta rá azonnal Begin. Apám nagyon meglepődött és megkérdezte, hogy miért gondolja így. Begin elmondta, hogy azért, mert a Rebbe képes volt egy teljes nemzedéket felemelni a holokauszt után, és elérte, hogy a zsidó nép ismét higgyen önmagában. Ezzel apám is egyet tudott érteni.

A kilencvenes évek elején apám komoly üzleti nehézségekkel nézett szembe. Az ausztrál textilipar a kínai konkurencia megjelenése miatt összeomlóban volt. Üzlettársaival együtt több ezer embert foglalkoztatott a gyáraikban, így hatalmas felelősség nyomta a vállát. Pinchus Feldman rabbi, a Sydneyben élő lubavicsi küldött meggyőzte őket, hogy írjanak a Rebbének. Azt gondolták, hogy üzleti tanácsot kapnak, de ehelyett valami egészen másról szólt a Rebbe üzenete. Azt kérte, hogy ellenőriztessék a tfilinjeiket. Azonban egyikük sem rakott tfilint akkoriban. Elhatározták, hogy ezentúl tfilinben imádkoznak, s az üzlet ismét virágzásnak indult.

Az efféle tanács jellemző volt a Rebbére. Arra ösztönözte az embereket, hogy váljanak képesek az isteni áldás befogadására.

 

Meir Moss

Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 48. szám – 2020. augusztus 27.