1974 nyarán érkeztem a Massachusetts állambeli Amherst egyetemi városba, ahol Isten segítségével, a Rebbe áldásával és Dovid Eidelman rabbi közreműködésével Chábád-központot alapítottam.
Akkor még nem voltak annyira ismertek Chábád-központok, ezért nagy felhajtást akartam csapni a megnyitó körül. A tervem az volt, hogy rendezünk egy koncertet Theodore Bikel, egy népszerű zsidó előadó részvételével. Nem sajnáltam a pénzt reklámra, minden csatornán terjesztettem a megnyitó hírét.
Vasárnapra hirdettük meg a koncertet. Péntek délután felhívtam a jegyirodát, hogy a forgalom után érdeklődjek. Több száz eladott jeggyel számoltam. Az ügyintéző ellenőrizte a számítógépben, majd azt mondta „Összesen nyolcvanhét jegyet adtunk el”. Azt hittem, nem hallok jól.
Nagyon elkeseredtem. Ez volt életem legrosszabb szombatja. Felmentem a Chábád-központ második emeletére, ahonnan rá lehetett látni a koncertteremre, és azt mondtam magamnak: „Látod azt az épületet? Holnap ott fogsz hatalmasat bukni”. Belül zokogtam.
Ahogy ott álltam, eszembe jutott Reb Mendel Futerfas, egy idős orosz hászid történte, aki tíz évet töltött a gulágon, mielőtt elhagyhatta a Szovjetuniót. Azt mesélte, hogy a fogsága során eldöntötte, fejben fog levelet írni a Rebbének. Elképzelte, ahogy felkészül a levélírásra, lejegyzi a sorokat, majd feladja a borítékot. Egy héttel később az Angliában élő rokonai levelet kaptak a Rebbétől, Mendel Futerfasnak címezve, mely így kezdődött: „A nekem küldött táviratára válaszolva…”
Elgondoltam, hogy ha Reb Mendel szellemi szintjén állnék és fejben küldhetnék levelet a Rebbének, akkor mit írnék: „Azért helyeztél ide, hogy megszenteljem Isten nevét, én pedig éppen ennek az ellenkezőjét fogom tenni. Rebbe, ments meg!”
A következő reggel nem indult fényesen. Amikor elindultunk a koncertterem felé, felkészültem a legrosszabbra. A bejáratnál azonban hosszan kígyózó sort láttam. A jegypénztár előtt emberek tolongtak! Korábban a Rebbe küldött egy üdvözlő levelet a megnyitóra, amit valamiért ezer példányban nyomtattam ki, így volt elég, hogy szinte mindenkinek adhassak.
A nagymamám is eljött a koncertre, majd továbbutazott New Yorkba, mert a szüleimet fogadta a Rebbe a húgom esküvője alkalmából. Miután a Rebbe megáldotta az ifjú párt, a nagymamám megemlítette, hogy részt vett az új Chábád-központ megnyitóján.
A Rebbe nagy érdeklődést mutatott és számos kérdést tett fel. Végül azt kérdezte. „És mennyien vettek részt a koncerten?” Miután a nagymamám közölte, hogy több mint ezren, a Rebbe a megjegyezte: „Pedig Yisroel mennyire aggódott előző nap…”
Erről vajon honnan tudott a Rebbe? A családom meg volt róla győződve, hogy levelet küldtem, pedig nem így történt. Mindössze fejben írtam neki…
A Rebbe gyakran mondta a küldötteinek: „Veletek megyek. Ha elküldelek titeket valahová, elkísérlek benneteket. Nem lesztek egyedül”. Akkor értettem meg, hogy ezek nem csupán szép szavak voltak, hanem maga a valóság.
Yisrael Deren rabbi
