1951-ben vándoroltunk Hollandiából Kanadába, és Torontóban telepedtünk le. Eleinte egy elhagyott épületben laktunk, mely a hitközség tulajdona volt, és mikvének szerették volna átalakítani. Népes család voltunk, tíz gyerekkel. Én már húszéves voltam, így dolgozni kezdtem, a fiatalabb testvéreim pedig iskolába jártak. A legkisebbek otthon maradtak anyámmal. Obi akkor hároméves volt, Amina pedig alig kettő.

Nem volt könnyű a háztartást vezetni. A mosáshoz vizet kellett melegíteni egy nagy dézsában a tűzhelyen, majd felcipelni az emeletre, mert a fürdőszoba ott volt. Egyszer megtörtént a baj: Amina belezuhant a forró vízbe.

Anyám rögtön kikapta onnan, de a bőre már kezdett lehámlani. Gyorsan egy lepedőbe csavarta, és kórházba rohant vele. Nem tudott angolul, de ahogy rohant az utcán és üvöltött, az emberek a segítségére siettek.

Később engem küldtek be a kórházba, hogy beszéljek az orvosokkal, mert én tudtam egyedül jól angolul. Az orvosok semmi jóval nem biztattak. „Mondja meg a szüleinek, hogy nincs remény. Ez a gyermek meg fog halni. Valószínűleg a holnapot sem éli meg”.

Nem tudtam közölni ezt a hírt a szüleimmel, ezért azt mondtam, hogy a helyzet nagyon súlyos, de az orvosok mindent megpróbálnak. Apám érezte a helyzet kilátástalanságát, ezért a sógorához, Chaim Mordechai Hodakov rabbihoz, a Rebbe titkárához fordult. Hodakov rabbi elmondta a történteteket a Rebbének, aki közölte, hogy Amina meg fog gyógyulni és arra kérte apámat, hogy adjon egy nagy kidust szombaton és anyámat is vonja be az előkészületekbe.

Furcsa érzés volt egy ünnepi kidusra készülődni, de a szüleim, bár nem voltak lubavicsi hászidok, megfogadták a Rebbe tanácsát. Gyorsan elterjedt a kidus híre, és sok lubavicsi hászid eljött. Ettek, ittak, táncoltak. Mindent beleadtak, mert tudták, hogy a Rebbe kérte a kidust. Miután kiment a szombat, kiderült, hogy a Rebbének volt igaza. Amina az orvosok diagnózisa ellenére életben volt. A Rebbe áldásának hatására megerősödött a hitünk, és eltöltött minket a remény. A testvérem állapota azonban válságos maradt.

A következő vasárnap volt a második születésnapja és azt terveztük, hogy a kórházban köszöntjük fel. Ehelyett egyszer csak rendőrök jelentek meg az ajtóban. Nem volt telefonunk, ezért őket küldték a kórházból, hogy közöljék: Amina haldoklik.

Amikor megérkeztünk, láttuk, hogy nagyon rosszul van. Próbáltam elhúzni onnan anyámat, de nem engedte. „Ő az én gyerekem, itt kell lennem”- mondta.

Apám telefonált a Rebbének, aki ismét azt mondta, hogy minden rendben lesz. Dovid, a testvérem emlékszik, hogy akkor személyesen a Rebbével beszélt apám. „Ön rabbi. Az ön feladata, hogy gondoskodjon a megfelelő zsidó oktatásról és a kóserságról a városban. Ön csak végezze a dolgát és az Örökkévaló is azt fogja tenni” – mondta a Rebbe apámnak.

Amíg az orvosok folyamatosan a legrosszabbra készítették fel a szüleimet, addig a Rebbe a reményüket táplálta. Ez tartotta bennünk a lelket hónapokon keresztül, amíg Amina kritikus állapotban volt. Ez idő alatt többször került váratlanul életveszélybe. Egy ilyen alkalommal apám felhívta a Rebbét, aki a következőt mondta: „Kérje meg a kórházat, hogy vizsgálják meg, hogy a helyes kezelést alkalmazzák-e. Valami nincs rendben”.

Nem volt könnyű megkérdőjelezni az orvosok hozzáértését, különösen egy külföldi számára, aki alig beszélte a nyelvet. A Rebbe azonban úgy érezte, hogy valami nincs rendjén, és ebből erőt merítve apám eléjük állt a kérésével.

Kiderült, hogy Amina nem a megfelelő gyógyszert vagy injekciót kapta. Nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a probléma, de a szüleim állhatatossága miatt végül orvosolták a hibát.

Amina egészen márciusig a kórházban maradt, utána otthon kezeltük. Mély sebei voltak és a kötéseket folyamatosan cserélni kellett. Ráadásul sem járni, sem felülni vagy felállni nem tudott. Mindent újra meg kellett tanulnia, de felépült, ahogy a Rebbe ígérte.

Egy alkalommal a Rebbe egy arany rubelt küldött Aminának, és azt kérte, hogy majd az esküvője napján fordítsa jótékonyságra. Amikor eljött a nagy nap, így is tett, bár szerintem a rubelt megtartotta és az értékét adta adományba. Tizenhat gyermekük született és már a gyermekeiknek is gyermekei születtek. Mindannyian egy csodának köszönhetik az életüket.

Schulamit Bechhoffer

Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 22. szám – 2021. február 11.