1967 elején járunk, egy csütörtök este. A központi lubavicsi jesivában ülünk és tanulnunk, amikor belép Binyomin Klein rabbi, a Rebbe egyik titkára, és engem keres. Üzenetet hoz Hodakov rabbitól, a titkárság vezetőjétől, aki látni kíván fél tízkor, a tanulás befejezte után.
Attól tartottam, hogy valamit nem csináltam jól. „Másnak is mennie kell?” – kérdeztem. „Igen, lesznek még egy páran” – hangzott a válasz. Ez kissé megnyugtatott.
Hodakov rabbi egy apró irodában dolgozott, de valahogy képes volt a kezében tartani az egész mozgalmat. Miután összetömörültünk az irodában, közölte, hogy minket választottak ki arra, hogy Melbourne-be utazzunk, ahol nem sokkal korábban alapítottak egy lubavicsi gimnáziumot, ahol az első időben segítségre van szükségük. Ez volt az első alkalom, hogy a Rebbe efféle programot indított. A megbízatás két évre szólt és három feltétele volt: saját döntést kellett hozni az ügyben; meg kellett szerezni a szülők beleegyezését; orvosi alkalmassági vizsgálatot kellett csináltatni. Később a jesiva adminisztrátorától tudtuk meg, hogy a Rebbe személyesen választotta ki a jelölteket.
Hamarosan teljesítettük a feltételeket. A Rebbe ekkor kihirdette, hogy fárbrengent tart még aznap. Az összejövetelen hosszasan beszélt az ausztráliai küldetésről: „eljött az idő, hogy a világ legtávolabbi szegleteibe is elküldjük követeinket és kiárasszuk a hászidizmus forrásait”.
Az indulásunk előtti este együtt fogadott minket a Rebbe az irodájában. Húsz percet töltöttünk nála. Felvázolta küldetésünk célját: „Vigyétek el Ausztráliába a Tóra és a parancsolatok fényét, beleértve a hászid tanításokat is. Legyetek hatással egész Melbourne-re és egész Ausztráliára és változtassátok hászid országgá!”. Hozzátette, hogy a szabadidőnkben, a tanulást nem veszélyeztetve, vegyünk részt a különböző, zsidóságot terjesztő szervezetek munkájában. „Ezzel együtt a legfőbb feladatotok az elkötelezett és folyamatos tóratanulás, ami a parancsolatok pontos betartásához vezet és példaként szolgál mások számára” – zárta szavait. A beszéde örökre az emlékezetembe égett.
Másnap a Rebbe egy órával korábban mondta el a délutáni imáját, hogy még vele imádkozhassunk. A Chábád központi épületének ajtajában állva búcsúzott tőlünk.
A következő huszonöt hónapot intenzív tanulással töltöttük Ausztráliában. A napirendünk reggel fél nyolctól este fél tízig tartott. Ezzel együtt azért akadt némi lehetőség, hogy részt vegyünk a közösség életében. Szukotkor Sydney-be utaztunk és több száz zsidó fiatallal kerültünk kapcsolatba. Sok évvel azután, hogy hazatértünk, megállított egy jesivatanuló Brooklyn egyik utcáján: „Te nem voltál korábban Ausztráliában?”. Amikor azt feleltem, hogy két évet ott töltöttem, így folytatta: „És nem beszéltél egyszer a szukoti csokorról a Randwick Gimnáziumban?”. Ezt is megerősítettem, mire ő a következőt mesélte: „Amikor láttunk titeket a barátaimmal, amint olyan lelkesen magyaráztok a zsidóságról, elhatároztuk, hogy olyanok leszünk, mint ti. Átiratkoztunk a jesivába”. Ez a fiú ma már rabbi és lubavicsi küldöttként szolgál Sydney-ben.
Yosef Minkowitz rabbi
