Apám, Joszef Ráchámim rabbi Marokkóból vándorolt Izraelbe 1911-ben, és a jeruzsálemi óvárosban telepedett le. Én is ott születtem 1937-ben. Bár rendkívüli szegénységben éltünk és a biztonsági helyzet is aggasztó volt, a szüleim arra buzdították a bátyámat és engem is, hogy a tóratanulásnak szenteljük magunkat. Engem a haderai Novárdok jesivába küldtek, ahol öt évet töltöttem, majd 1952-ben, a bátyám, Meir unszolására a Lodban működő Chábád jesivába iratkoztam át.

Ők elsősorban lubavicsi családokból származtak, én egy olyan litván jesivában tanultam addig, mely ellenezte a hászidizmust. Nem hittek abban, hogy 15 éves létemre képes leszek a mély hászid tanításokban elmerülni. Ez nagyon bántott. Amikor megosztottam a kétségeimet a tanáraimmal, ők azt javasolták, hogy írjak levelet a Rebbének.

Ettől kezdve gyakran váltottam levelet a Rebbével, aki nem sokkal korábban vette át a mozgalom vezetését, és eleinte minden levelemre részletes választ küldött. De a későbbiekben is, amikor már rendkívül elfoglalt volt, mindig jelezte, ha már régóta nem írtam neki. Egyszer kézírásos levél érkezett tőle: „Meglep, hogy nem ír … és elszomorít, hogy az elmaradt válaszaimból arra a következtetésre jutott, hogy túlságosan sok teher nyomja a vállamat”.

Ebből megértettem, hogy a Rebbe számára fontosak voltak a leveleim, még ha nem is volt ideje, hogy válaszoljon rájuk.

Amikor eljegyeztem a menyasszonyomat, a szüleimet nagyon elszomorította, hogy nem volt lehetőségük elegáns esküvőt rendezni nekünk. Anyám ekkor gondolt egyet, és levélben fordult a Rebbéhez. Nem sokkal később a jesivától pénzt kaptunk a bútorokra, egy gazdag dél-afrikai mecénás pedig ezer dollárt küldött az esküvő kiadásaira. Házasságunk első évében mindketten tanítással foglalkoztunk. Később kitanultam a kóser mészáros mesterséget és Jugoszláviában, Romániában, illetve Argentínában vállaltam munkát. Argentínában elvállaltam egy lányiskola vezetését, továbbá Tórát tanítottam a buenos airesi szfárádi hitközségben. Egy idő múlva kineveztek a Szukát Dávid zsinagóga rabbijának, ahol elsősorban Szíriából bevándorolt zsidók imádkoztak.

1974-ben New Yorkba utaztam, ahol lehetőségem nyílt személyesen találkozni a Rebbével. Mindössze 15 percet töltöttem a társaságában, de életre szóló élményben volt részem. Reszketve léptem a szobába, de a Rebbe kedves mosolyától ez azonnal megszűnt. A Rebbe méltatta a szfárádi zsidók egyszerű hitét és arra biztatott, hogy a rabbik iránt érzett hatalmas tiszteletüket használjam arra, hogy olyan micvák megtartására buzdítsam őket, melyeket talán elhanyagolnak. Megjegyezte, hogy amíg a kóserságot szigorúan tartják és fontos számukra, hogy zsinagógában imádkozzanak szombatonként és ünnepeken, a családi tisztaság és a tóratanulás területén ösztönzésre szorulnak. A Rebbe arra is felhívta a figyelmemet, hogy sok energiát kellene arra fordítanom arra, hogy a fiatalok hétköznap is részt vegyenek a közösségi imákon, hogy átvegyék a fogyatkozó idősebb generáció helyét.

Mivel jó nyelvérzékem van, a Rebbe arra biztatott, hogy ezt is a zsidóság terjesztésének szolgálatába állítsam. Az Argentínában élő szfárádi zsidók jelentős része arabul beszélt, mely nyelvet én még gyerekként sajátítottam el otthon. A Rebbe arra is megkért, hogy írjak cikkeket egy népszerű, jiddis nyelvű lapban. Jiddisül még a lodi jesivában tanultam meg. Számos országban megfordultam, ahol előadásokat tartottam és oktatási anyagokat készítettem. Sok család érdeklődése fordult a zsidóság felé, s mindez annak volt köszönhető, hogy a Rebbe annak idején irányt mutatott a számomra. A Rebbe útmutatása segítségével sok nőt vettem rá arra, hogy kezdje el a családi tisztaság törvényeit tartani és sok családot győztem meg arról, hogy küldjék a gyerekeiket zsidó iskolába, nehogy az asszimiláció útjára lépjenek.

Amikor a gyermekeink idősebek lettek, kénytelenek voltunk Izraelbe küldeni őket, mert Argentínában nem voltak megfelelő zsidó iskolák a számukra. A feleségem nagyon nehezen viselte a hiányukat, és írt is erről a Rebbének. A Rebbe a következőt válaszolta nekem: „Tegye azt, amit a felesége kér”. Így tehát tíz év elteltével visszatértünk Izraelbe, ahol a zsidó oktatás területén helyezkedtünk el.

Úgy érzem, hogy a Rebbe valódi apai szeretettel fordult felém, és ebből voltam képes erőt meríteni. Hiszem, hogy a Rebbe és a hászidjai között ma is ugyanolyan kapocs áll fent, mint egykor és tőle kapjuk az erőt, hogy felgyorsítsuk a végső megváltás elérkezését, jöjjön el még a mi napjainkban, ámen.

Simon Elituv rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 29. szám – 2021. április 2.