Fiatal koromban tehetségesen rajzoltam, de a jesivában már nem volt lehetőségem ilyesmivel foglalkozni. Sőt, őszintén szólva akkoriban azt gondoltam, hogy a művészet nem való semmire. A tanházakban, ahol tanultam és végül rabbivégzettséget szereztem – a bné bráki Ponyevics Jesivában és a jeruzsálemi Chevron Jesivában – is ez volt az uralkodó nézet. Egy kanadai utazásom alkalmával azonban ellátogattam egy nagy művészeti kiállításra, ahol lenyűgöző munkákkal találkoztam. „Miért nem használjuk fel a művészet hatalmas erejét valamilyen jó cél érdekében? Miért ne használhatnák szent célra a tehetségüket azok, akiket Isten ezzel áldott meg?” – tettem fel magamnak a kérdéseket.

Számos rabbival folytattam eszmecserét e témáról, és az derült ki a számomra, hogy napjaink vezető tóratudósai szerint nincs semmilyen probléma a művészettel, ameddig az alkotás nem sérti a zsidó jog előírásait. Ettől fogva olyan műveket kezdtem rajzolni és festeni, melyek tórai témákat dolgoztak fel és eközben sohasem lépték át a zsidó jogban lefektetett előírásokat. Kialakult a saját stílusom, s a képeim már nem egyszerű judaikának, hanem valódi zsidó műalkotásoknak számítottak. Az volt a célom, hogy a zsidó szimbólumok ne pusztán díszítőelemként jelenjenek meg a műveimen, hanem érzelmeket és mély gondolatokat is közvetítsenek.

A képeim igen kedvező fogadtatásban részesültek, és két sikeres izraeli kiállítást követően, 1979-ben meghívást kaptam az Egyesült Államokba, ahol az egyik legnevesebb galériában, a New York-i Madison Avenue-n működő Aberbach Fine Art Galleryben állították ki a műveimet.

A kiállítás során egyszer egy vallásos műgyűjtő lépett a galériába. A tulajdonos megpróbálta eladni neki az egyik képemet, ám ő azt felelte, hogy először egy rabbi véleményét szeretné kikérni arról, hogy a kép valóban megfelel-e a vallási előírásoknak.

A tulajdonos egyik barátja, egy lubavicsi hászid éppen a galériában volt, amikor ez a párbeszéd lezajlott, és azonnal felajánlotta, hogy kikéri az ügyben a Lubavicsi Rebbe véleményét. Odaadtam neki a katalógusomat, hogy vigye el a Rebbéhez. Amikor a hászid újra megjelent, elmondta, hogy a képeim elnyerték a Rebbe tetszését, aki így szólt a katalógus átlapozása után: „Köszönöm, hogy megosztotta velem… Említést teszek róla az előző rebbe sírjánál. Eljött az idő, hogy megújítsuk a művészeti felfogást”.

Ezt hallva elhatároztam, hogy személyesen szeretnék találkozni a Rebbével, és sikerült is időpontot szereznem hozzá. A Rebbe elmondta, hogy a művészi tehetség Isten ajándéka. Aki tehetséggel lett megáldva, annak kötelesség ezt arra használni, hogy közelebb hozza az embereket Istenhez. Azt is mondta, hogy nem elégedhetek meg azzal, hogy csak a magam hasznára kamatoztatom a tehetségemet. Azt javasolta, hogy alapítsak egy iskolát, ahol zsidó szellemben tanulhatnak festeni a hallgatók. A beszélgetés végén a Rebbe megáldott és arra kért, hogy számoljak be neki a fejleményekről.

Én sohasem tanultam művészeti iskolában, így fogalmam sem volt, hogy miként alapíthatnék egyet. Nem hittem, hogy képes lennék rá, ezért a későbbiekben nem is foglalkoztam az üggyel. Miután hazatértem Izraelbe, meghívtak egy klezmer koncertre, melyen az oktatási miniszter, Zevulun Hammer is részt vett. Egyszer csak hozzám lépett és így szólt: „Joszi, azt hallottam, hogy ön művész. Miért nem alapít egy iskolát?”. Ekkor hirtelen szíven ütött a Rebbe elfeledett kérése, és azonnal igent mondtam a miniszternek, aki biz­tosított arról, hogy segít az intézmény finanszírozásában.

Először tanárokat ismertettem meg a módszeremmel, majd elkezdem hallgatókat felvenni – fiatal, háredi nőket. Az volt a célom, hogy a festészettel megélhetést tudjanak biztosítani a családjuknak. Amikor kiállítást rendeztünk, maga Smuel Wosner rabbi, az egyik legnagyobb tóratudós is eljött a családjával együtt. Ezzel vált egyértelművé, hogy széles körben elfogadott, amit csinálok.

Az iskola igen szerényen indult, de gyorsan fejlődött. Egy éven belül több stúdiót nyitottunk Izrael-szerte, a tanulói létszám pedig hétszáz fölé emelkedett. Idővel rádöbbentem, hogy ez az iskolahálózat része annak a folyamatnak, mely a népek világítótornyává teszi a zsidóságot. Ezt érthette a Rebbe azon, hogy meg kell újítani a művészeti felfogást. A művészeti alkotásoknak vissza kell tükrözniük a zsidó spiritualitás szentségét, mert így juthat el a hagyományoktól eltávolodott zsidók szívéig és így élesztheti fel a lelkükben szunnyadó isteni szikrát. Ez a zsidó művészet valódi célja.

Joszi Rosenstein

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 5. szám – 2021. október 7.