Londonban nőttem fel. Gyerekkoromban alig láttam apámat, mert súlyos beteg volt és kórházban kezelték. Anyám dolgozott, így főleg a nagyszüleim neveltek. Emlékszem, hogy állandóan így nyaggattam anyámat: „Hol van apa?”. „Hamarosan itthon lesz” – hangzott a válasz. „Mikor?” – kérdeztem. „Nem tudom” – mondta anyám. Ötéves koromban azonban minden megváltozott. 1958 elején apámat kiengedték a kórházból, és az életünk vissza­tért a normális kerékvágásba. Gatesheadbe köl­töztünk, és ott kezdtem el az is­kolát.

Sok idő múlva, amikor apám már a hatvanas évei végét taposta, rákos lett. Kórházba került, majd hamarosan elhunyt. A gyászhét során öcsém, Simcha elmesélt egy történetet. „Nem tudom tovább magamban tartani. El kell mesélnem, hogy mi történt apánk halála előtt. Akkor nem mondhattam el, mert az, akitől hallottam a történetet, megtiltotta, hogy továbbadjam”. Simcha elmondta, hogy néhány nappal apánk halála előtt megjelent nála egy látogató, Reb Yisrael Rudzinski, akivel együtt élte át a holokausztot. Reb Yisrael bobovi hászid volt, szakmáját tekintve szabó. Ő volt apám egyik legjobb barátja, aki minden családi ünnepségünkön jelen volt. Amikor utoljára bejött a kórházba, az öcsém magukra hagyta őket.

Reb Yisrael különleges ember volt, bölcs és figyelmes. Amikor kijött apám szobájából, észrevette, hogy az öcsém rendkívül elkeseredett. Biztatásképpen elmesélt neki egy történetet. „Tudod, hogy apád sokat gyengélkedett, amikor fiatal volt?” – kérdezte. Az öcsém mondta, hogy tudja, de az még az ő születése előtt volt. „Amikor nagyon rossz állapotban volt, ellátogattam édesanyádhoz és a nagyszüleidhez. Megmutatták az orvosi szakvéleményt, melyben az állt, hogy apádat meg kell operálni, de fennáll annak a veszélye, hogy a beavatkozás következtében vegetatív állapotba süllyed. A nagyszüleid tőlem kértek tanácsot, de hát ki vagyok én, hogy egy ilyen kérdésben döntsek? Erről a legnagyobb bölcseket kell megkérdezni, ezért megígértem, hogy írok minden nagy rabbinak”.

Reb Yisrael végül 23 levelet küldött el. Azt tudakolta, hogy érdemes-e elvégezni az operációt. Azért írt ennyi rabbinak, mert nem tudta, hogy mennyien méltatják majd válaszra, hiszen a háború utáni években annyi szomorú és tragikus ügyben keresték meg a rabbikat. Végül egy válasz érkezett, méghozzá a lubavicsi Rebbétől.

A Rebbe azt írta, hogy mélyen átérzi a fájdalmukat, de ő sem képes választ adni a kérdésre. Azonban azt javasolja, hogy kövessék apósa, az előző rebbe tanácsát, mely szerint, ha valaki naponta tanulmányozza a Chitátot, akkor égi segítségben részesül.

De mi az a Chitát? Ez egy betűszó: Chumás (Mózes öt könyve), Tehilim (zsoltárok) és Tánja (a lubavicsi hászidizmus alapkönyve, az első rebbe fő műve). A Rebbe azt írta, hogy apám meghatározott rend szerint kezdje el tanulmányozni a könyvet.

Mivel csak a Rebbe válaszolt, Reb Yisrael elhatározta, hogy felhívja őt telefonon. Nagy nehezen elérte a Rebbe titkárságát, ahol elmondta, hogy apám sajnos nem tudja követni a tanácsot, mert túl gyenge ahhoz, hogy tanuljon. „Ebben az estben a családtagok tanuljanak helyette” – érkezett a válasz. „De mindenkijét elvesztette a háborúban, nincs senkije” – felelte Reb Yisrael. „A Rebbe azt üzeni, hogy akkor egy barátja tanuljon helyette”.

Reb Yisrael, bár nem a lubavicsi közösséghez tartozott, magára vállalta a Rebbe utasítását és elkezdte a Chitátot tanulni apám helyett. Hat hét elteltével apám állapota javulni kezdett. Újabb hat hét elteltével az orvosok úgy döntöttek, hogy elhagyhatja a kórházat.

Ezt követően Moshe Schwab rabbi, a gatesheadi jesiva vezetője az tanácsolta apámnak, hogy költözzön egy új városba, bölcseink mondása alapján: „Aki megváltoztatja a lakhelyét, annak megváltozik a sorsa”. Ezért költözünk Londonból Gatesheadbe, amikor ötéves voltam. Ettől kezdve apám egészséges maradt egészen a haláláig. Dolgozott, ellátta a családját és so­kat tett a helyi zsidó közösségért.

A történet végén így fordult Reb Yisrael az öcsémhez: Az elmúlt negyven évben folyamatosan tanulom a Chitátot és a továbbiakban sem hagyom abba”.

Nagyon mély üzenete van ennek a történetnek, mert jól látszik belőle, hogy senki sem tudhatja, hogy milyen spirituális csatornán keresztül jut életerőhöz. Azt is világosan megmutatja, hogy mennyit tett értünk a Rebbe és mennyit tesz még napjainkban is. Remélem, hogy sokat merítenek inspirációt a fent leírtakból.

Aharon Denderowitz

Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 38. szám – 2021. június 3.