1975-ben érkeztem az Egyesült Államokba a családommal, az izraeli Bevándorlási és Befogadási Minisztérium képviselőjeként. Szimchát Torá előtt meghívást kaptam a Chábád-mozgalomtól, hogy töltsem az ünnepet a központi zsinagógájukban. Az ünnepség rendkívüli élményt jelentett számomra. Még soha nem láttam ennyi embert együtt énekelni és táncolni.
Néhány hónappal később, telefonhívást kaptam a Rebbe titkárától. Arról tájékoztatott, hogy a Chábád néhány családot és egy csoport jesivatanulót szeretne Izraelbe küldeni. Az indulást rögtön svát hó 10. utánra tervezték. Ez az időpont mindössze egy hónapnyira volt. Próbáltam némi haladékot kérni, de a titkár közölte, hogy a dátum nem változhat. Nem sokkal később megkértek, hogy jelenjek meg a Rebbe irodájában, mert beszélni szeretne velem.
Amint beléptem, leültetett, és az életemről kezdett érdeklődni. Beszámoltam a nehézségeimről, külön kitérve a jom kipuri háborúban átéltekre. Láttam, hogy pontosan érti a szavaimat.
Ezt követően a Rebbe rátért az Izraelbe induló hászidjai ügyére. Számos kérdést tett fel a bevándorlás részleteivel kapcsolatban. Különösen a gyakorlati ügyek érdekelték, például, hogy mit lehet már Amerikából elintézni és mi az, ami csak Izraelben lehetséges. Ismét megpróbálkoztam az indulás napjának későbbre halasztásával, de a Rebbe ragaszkodott ahhoz, hogy svát 10. után azonnal útnak induljanak.
Ez a nap egyébként számomra is nagy jelentőséggel bír, mert az az apám halálozási évfordulója. Nagy elánnal vetettem magam a munkába, mert amellett, hogy jelentős reklámértékkel bírt egy ilyen csoport bevándorlása, megértettem, hogy milyen sokat jelent az ügy a Rebbének és az egész Chábád-mozgalomnak.
Az a döntés született, hogy az összes család Cfátra költözik, az egyedülállók pedig Jeruzsálembe mennek. Nagy hatással volt rám, hogy a számos nehézség ellenére milyen elszántság volt ezekben a bevándorlókban. Egy pillanatra sem inogtak meg, mert tudták, hogy fontos küldetést teljesítenek és boldogak voltak, mert a Rebbe izraeli küldöttei lehettek.
Az utazás napján a kollégám a Chábád központjába ment és részt vett a búcsúünnepségen, én pedig a repülőtéren vártam a csoport tagjait. Még egy televíziócsatorna is megjelent, hogy közvetítse a nagy eseményt.
Egy évvel később újabb bevándorlócsoportot szerveztek. Ez alkalommal is találkoztam a Rebbével. Megkérdezte, hogy tartom-e a kapcsolatot az előző csoport tagjaival. Azt feleltem, hogy nem, de ez jó jel, mert engem általában csak azok keresnek meg, akik problémákkal szembesülnek. Úgy tűnik, hogy ez esetben minden simán ment.
Igen nagyra értékeltem a Rebbe gondoskodó odafigyelését az Izraelbe vándorlók sorsával kapcsolatban. Fontos volt számára, hogy sikeresen beilleszkedjenek és a lehető legjobban tudják szolgálni a zsidó népet. Miután megbízatásom végén hazatértem, láttam, hogy a lubavicsi bevándorlók valóban nagy hatást fejtenek ki, és megértettem, hogy miért olyan fontos ez a projekt a Rebbe számára.
Ariel Rund
