Apám, Yankel Katz a belorussziai Mogilevben született, lubavicsi családban. 1905-ben kivándoroltak és Chicagóban telepedtek le.
Már gyerekként munkába állt egy nyomdában, és tizenöt éves korára ő lett a fő kenyérkereső, mert nagyapám nehezen talált állást.
Bár nagyapám szakított a hászid életvitellel, apám számára fontos maradt a közösség. Az elegáns Congregation Anshei Lubavitch zsinagóga megbecsült tagja lett, mely a városban működő négy lubavicsi imaház egyike volt. A kor legnagyobb bölcseivel állt kapcsolatban. Olyan rabbikkal levelezett, mint a Cháfec Chájim vagy Ozer Grodzinski rabbi. Rendszeresen adakozott is a számukra.
Amikor 1929-ben az előző lubavicsi rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn rabbi Chicagóba látogatott, apám megismerkedett vele és közeli barátságba kerültek. Apámat lenyűgözte a rebbe karizmája, viselkedése és kedvessége.
Sohasem beszélt arról, hogy mennyi pénzt fordított jótékonyságra. Bár elég szűkösen éltünk, nagylelkűen adakozott a Chábád-mozgalom központi épületének megvásárlására, majd az izraeli Kfár Chábád település megalapítására. Miután elhunyt, a fiókjában egy nagy halom bizonylatot találtam, melyekből kiderült, hogy sok ezer dollárral támogatta a háború idején Sanghajba menekült zsidókat.
1955-ben, amikor tízéves voltam, elvitt New Yorkba a Rebbéhez. Akkoriban a Rebbe minden héten felhívta apámat, általában a szombat kimenetele után. Mindig tudtuk, hogy mikor van a vonalban, mert olyankor apám felpattant a székről, felvette a kalapját, kezet mosott és csak azután kezdett beszélni.
Sokszor jelen voltam, amikor személyesen beszélgettek. Rengeteg témát érintettek és sokat nevettek. Egyszer apám arról panaszkodott a Rebbének, hogy bélyeget gyűjtök, ami sok időt elvesz a tóratanulástól. A Rebbe erre a következőt mondta: „Igazság szerint, régen én is gyűjtöttem a bélyegeket. A szüleim egyszer igen rossz anyagi helyzetbe kerültek. Eladtam a gyűjteményemet és az árából sokáig fenn tudtuk tartani magunkat. Nem kell amiatt aggódnia, hogy a fia bélyeget gyűjt”.
Ez megnyugtatta apámat, és többet nem tett megjegyzést a hobbimra. Gyakran előfordult, hogy amikor a Rebbe megpillantott a Chábád-központban, hozzám lépett és a hogylétem felől érdeklődött. Olyan is volt, hogy az utcán látott meg. Olyankor szólt a sofőrjének, hogy húzódjon le és úgy beszélgettünk. „Emlékezz, hogy mit mondtam korábban” – mondta egyszer. „Nyilvános helyeken kell beszédeket mondanod. Fontos, hogy nyilvános beszédeket tarts”. Úgy vélte, hogy van tehetségem a kommunikációhoz és rabbiként igyekeztem megfelelni az elvárásának.
Mivel kohén vagyok, arra is figyelmeztetett, hogy vegyem komolyan a papi áldás micváját a nagyünnepeken. Apámat sokszor megkérte, hogy kohénként áldja meg. Amikor apám nyolcvanöt éves korában nyugdíjba vonult, némileg depresszióba süllyedt. „Az a feladata, hogy megáldja az embereket a papi áldással” – biztatta a Rebbe. Apám ezután a Chábád központjában sorra áldotta meg az embereket, és ez nagyon boldoggá tette.
Hirsh Katz
