Fiatal lány voltam, amikor a családom Németországból az Egyesült Államokba emigrált. Egy pénteken, amikor a Kingston Avenue-n sétáltam, furcsa hangot hallottam a közelben. Kerestem a hang forrását, és végül egy síró kóbor kiscicára akadtam. Mindig is rajongtam az állatokért és gyakran vittem haza kóbor állatokat, amivel őrületbe kergettem a szüleimet. Felvettem a cicát, óvatosan a kezembe fogtam és továbbindultam hazafelé.
Egyszer csak felnéztem és megláttam a Rebbét, amint a Kingston Avenue-n sétált felfelé – minden pénteken így ment meglátogatni az édesanyját. Nem tudtam, hová bújjak. Átmenjek az utca túloldalára? Bemenjek egy boltba? Miközben ezen gondolkodtam, a Rebbe észrevett. Odajött hozzám, megállt, rám és a kiscicára nézett, majd széles mosoly jelent meg az arcán, és azt mondta: „Gut sábesz”.
A mennyországban éreztem magam. Hazarohantam, és elmondtam anyámnak, hogy bármi történjék is, ezt a kiscicát meg fogom tartani. Úgy éreztem, hogy az állatok iránti érzéseimet a Rebbe reakciója mintegy megerősítette.
De itt nem ért véget a történet. Néhány évvel később, amikor a középiskolai évkönyvünket készítettük, az igazgatónk, Majesky rabbi azt kérte, hogy mindannyian írjunk egy cikket héberül. Az első reakcióm az volt: „Angolul sem tudok írni, nemhogy héberül!”. Így hát nemet mondtam. Ő nem fogadta el a választ, de nagyon makacs lány voltam, és kitartottam.
A következő alkalommal, amikor a Rebbénél voltam magánkihallgatáson, megkérdezte, hogy megy az iskola. Beszámoltam neki erről a konfliktusról. A Rebbe így szólt:
„Biztosan van valamilyen téma, ami nagyon közel áll hozzád és amiről szívesen írnál.”
„Nagyon szeretem az állatokat” – válaszoltam.
„Akkor miért nem írsz arról a tórai parancsolatról, mely megtiltja, hogy kegyetlenek legyünk az állatokkal?” – kérdezte.
Ez megmozdított bennem valamit, ezért az izraeli szomszédom segítségével írtam egy cikket arról, hogy a Tóra milyen sok helyen hangsúlyozza az állatokkal való jó bánásmód fontosságát. A cikk írása során felfedeztem, hogy a Tóra nemcsak azt tiltja, hogy fájdalmat okozzunk az állatoknak, hanem azt is előírja, hogy gondoskodjunk róluk és tisztelettel bánjunk velük. Még azt is megparancsolja, hogy az előtt etessük meg az állatainkat, mielőtt mi magunk ennénk.
Mielőtt az évkönyvet kinyomtatták volna, egyik osztálytársam, Faige Shusterman minden cikkhez készített egy illusztrációt. Megdöbbentem, amikor az én cikkemhez egy olyan rajzot készített, melyen két kéz egy kiscicát tart. Soha nem meséltem neki a Kingston Avenue-n történt találkozásról a Rebbével, mégis valamiért ezt a témát választotta.
Ez az eset, illetve a Rebbétől kapott bátorítás arra ösztönzött, hogy e területen helyezkedjem el. Dolgoztam egy állatvédő egyesületnél és sok éven át papagájtenyésztő voltam. Most, hogy visszavonultam a tanítástól, az időmet mások állatainak gondozásával töltöm, valamint azzal, hogy megtanítom az embereket arra, hogyan segíthetnek a terápiás célokra kiképzett állatok a fogyatékkal élő gyermekeknek és az időseknek. Minden nap teljesítem azt a micvát, hogy reggel elsőként az állataimat etetem meg, még a saját első csésze kávém előtt.
Shavi Slodowitz
