1973-ban, a bár micvóm évében apámnál vastagbélrákot diag­nosztizáltak, és az egészsé­ge mélyrepülésnek indult. Két év­vel később az állapota válságos lett. Az orvosok már nem tud­tak semmit tenni érte, azon kí­vül, hogy fájdalmát csökkentették, amennyire csak lehetett.

Apám nem akarta feladni a küzdelmet, így elkezdtünk rabbikhoz járni az áldásukért. Az idő előrehaladtával apám egyre több súlyt vesztett. 165 cm magas volt, és nemsokára már alig nyomott 40 kilót. Semmi sem működött.

Az egyik unokatestvérem javaslatára elmentünk a lu­ba­vicsi Rebbéhez. Tél volt, ami­kor indultunk. Apám már na­gyon beteg volt, és sovány; egy­kor ragyogó szemeiből már kez­dett kiveszni a fény. Belép­tünk a Rebbe irodájába. A szo­ba hátsó részében álltam, míg apám váltott pár halk szót a Reb­bével. Miután befejezte a beszélgetést apámmal és az in­du­láshoz kezdtünk, a Rebbe meg­szólított: „Te maradj.”

Tizenhat éves voltam és ide­ges minden miatt. A Rebbe mond­ta: „Gyere, gyere közelebb.” Polca mellett elhaladva ki­húzott két kötetet a Talmudból, a Brachot traktátust, és jiddisül azt mondta: „az orvoslás törvényei szerint apád nagyon be­teg és már közelít a végéhez. Is­ten mindig segít, de fel kell ké­szülnöd, hogy mindketten ne­héz napokat fogtok megélni. Szük­séged van valamire, ami erőt tud majd adni a későbbiek­ben. Akarok neked tanítani valamit, ami segít, hogy tovább tudj lépni a jelenlegi állapoton.” Kinyitotta a 10a oldalon, és elkezdte tanítani a Királyok könyvéből (2Királyok 20:1-6.), amit a Talmud említett oldala tár­gyalt.

Hizkijáhu király megbete­ge­dett, és Ézsaiás próféta meg­lá­togatta. A próféta azt mond­ta a királynak, hogy fel kell készül­nie, már csak napjai vannak hátra, és meg fog halni. De Hiz­kijáhu király nem akarta ezt elfogadni, és azt mondta: „Hiszek Istenben, hogy se­gít.” Habár a próféta szerint már túl késő volt bármit tenni, Hizkijáhu ki­rály elkezdett imád­kozni. A történet tanulsága világos. Még ha a torkodnak is szegeznek egy kardot, soha ne add fel a reményt! Álltam az asztal mellett, a Rebbe ült. A történet középen közelebb jött hozzám, s együtt kezdtük el nézni a traktátust. Lassan, szó­ról-szóra fordította nekem jid­disre a párbeszédet, pont, ahogy egy apa tanítja a fiát. A tör­ténet lényege a Talmudban, hogy meg kell tennünk mindent, amit meg tudunk tenni, Isten meg megteszi, amit megtesz. Ez minden. Emlékszem, ahogy ujjával a szavakra mutat, majd rám néz, majd újra a szavakat fordítja. Addig ismételtette velem, míg világossá nem vált, hogy értem. Bár apám jól informált volt a Talmudi trak­tá­tusokat tekintve, a Rebbe biz­tosra akart menni, hogy tény­leg értem-e amit tanulunk, hogy képes leszek-e apámnak is elmondani mit tanultam ve­le. Hogy képes legyek neki el­mondani, hogy még a halál ka­pujában sem szabad soha fel­adnunk a reményt, hogy so­ha nem szabad letörnünk, de ugyanakkor el kell fogadnunk Is­ten akaratát.

Ami a legtöbb erőt adta számomra, az volt, ahogy a Rebbe né­zett rám. Komoly volt és sze­retetteljes. Soha nem láttam még ahhoz hasonló nézést. Csak egy fiatal fiú voltam, akit nem is ismert, egy idegen, aki be­teg apjával egy áldásért jött lá­togatóba. Megadta az áldását, de annál még jóval többet is. Lát­ta, hogy apai szeretetre volt szük­ségem, és ő megadta azt a szeretetet. Mikor kijöttem a Reb­bétől, le voltam izzadva.

Hazafelé az autóban elmeséltem apámnak a beszélgetést, ami köztünk történt, mire ő sírva fakadt. Mire hazaértünk, az út alatt háromszor vagy négy­szer is átvettük a leckét, amit a Rebbével tanultam. Em­lék­szem apám többször is meg­kérdezte tőlem: „értetted, hogy a Rebbe miért mondta ne­ked, hogy ezt tanuld velem? Megértetted, igazán?”

Két és fél hónappal a látogatásunk után apám eltávozott. Utoljára azt mondta nekem, hogy rengeteg kegyben része­sí­tettem. Miután apám itt hagyott, a végső elkeseredés határán voltam. Nem volt senki ro­konom, aki gondoskodott vol­na rólam. Anyám egyedüli gyerek volt, apám családját meg a háborúban kiirtották, én meg még csak tizenhat éves voltam. Nem tudom, hogy meg­köszönni a Rebbének, hogy leültetett, és elmondta az élet nagy igazságát, hogy miről is szól igazából. Mindenki más azt mondta, emlékszem: „Minden jó lesz, minden rendben lesz.” A Rebbe viszont elmondta hogyan kell felkészülnöm, ha nehéz idők elé nézek. Egy kis időre otthagytam a jesivát, és vándoroltam. De emlékeztem, amit a Rebbe tanított nekem. Azokban az években vagy harmincszor vettem át azt a kis részt a Talmudból, ami mindig se­gített visszatérni a régi kerékvágásba a nehézségek közepette. Annak, hogy ma is vallásos zsidó vagyok, és hogy egy gyönyörű családot tudtam alapítani, a Rebbe az oka, aki oly sok időt szánt rám, és tanította: ha bármi nehézségem akadna az életben, és úgy érezném, hogy ennél már nem jöhet rosszabb, emlékezzek, hogy soha nem sza­bad feladnom, mert Isten mindenütt ott van. Ha kitárom a szívem felé, segíteni fog mindig.

Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 16. szám – 2015. december 30.