Ádin Even-Jiszráel Steinsaltz rabbiról a következőt írta a Rebbe 1970-ben: „Sokkal nagyobb tehetséget látok benne, mint amit mondtak vagy írtak nekem róla”. A két éve elhunyt rabbi igen közel állt a Rebbéhez, s alább ebből az évtizedeken keresztül fennálló szoros kapcsolatból közlünk néhány történetet.

Amikor elkezdtem lefordítani a Babilóniai Talmudot arámiról modern héberre, fontos döntést kellett hoznom a könyv formátumáról. Az volt a problémám, hogy a fordításhoz csatolt magyarázatok miatt nehéz lett volna az eredeti szerkezetében kiadni a Talmudot, mert az 1965-ben rendelkezésre álló nyomdai lehetőségek elég szűkösek voltak, s nem igazán találtam a megfelelő formátumot. A Rebbe azt tanácsolta, hogy ne változtassak az oldalak felépítésén, de vágjam őket ketté. Ez nagy segítséget jelentett, mert egy elismert szaktekintély útmutatása alapján cselekedtem, s ez megnyugvással töltött el. Bár sokan kritizáltak azért, mert megváltoztattam a Talmud hagyományos formáját, nem foglalkoztam velük, mert tudtam, hogy a Rebbe támogatja a munkámat. Miután befejeztem egy traktátust, elküldtem a Rebbének, de a munkafolyamat részleteivel nem terheltem. Vannak, akik minden aprósággal megkeresték, de én nem értettem ezzel egyet, egyszerűen nem éreztem tisztességesnek, továbbá véleményem szerint ellentétben állt a „szeresd felebarátodat, mint önmagad” alapelvvel.

A Rebbe azonban mást gondolt minderről. Akárhányszor megjelent valahol egy cikkem, üzenetet küldött a következő szöveggel: „Különösnek találom, hogy írt valamit, és nem küldte el nekem”. Vajon miért volt fontos a számára egy akármilyen lapban megjelent rövid szöveg? Talán, mert a Rebbét minden érdekelte.

Egyszer elküldtem neki egy könyvemet, melyet a Tá­nách­ról, a zsidó Bibliáról írtam és melyet az izraeli hadsereg adott ki. A Rebbe megköszönte, de tett egy megjegyzést: a könyv egyik illusztrációja Mózest ábrázolta a kőtáblákkal, melyek teteje le volt kerekítve ahelyett, hogy négyzet alakúak lettek volna. A válaszomban megírtam, hogy a képről nem kérdeztek meg, és egy régi ábrázolást használtak fel. Ezzel együtt örültem, hogy a kritika csak a külalakot illette, a tartalmat nem. Tudom, hogy ha abban talált volna kivetnivalót, azt is megírta volna.

A Rebbe gyakran biztatott arra, hogy a saját utamat járjam. Egyszer ezt a következő példával szemléltette: „A Szentély menórájának ágai különböztek egymástól. Mindegyiknek megvolt a maga helye és funkciója, ahogy a tizenkét törzs is különböző feladatokat teljesített. Önnek is a saját küldetésének kell eleget tennie, nem elegendő másokat utánoznia”.

Egy alkalommal megírtam a Rebbének, hogy túl sok munka nyomja a vállamat. Éppen három nagyszabású és egy tucatnyi kisebb projekten dolgoztam. Bár mindegyik fontos volt, nem bírtam a terhet és azt kérdeztem, hogy melyiket tegyem félre.

A Rebbe így felelt: „Mindegyiket folytatnia kell, sőt igyekezzen még többet tenni”. Ugyanezt mondta a legutolsó alkalommal is, amikor lát­tam 1991-ben, Sávuot ünnepén, mielőtt infarktust kapott volna: „Ameddig csak bírja, használjon ki minden lehetőséget”. Megfogadtam a tanácsát, melyre a fizikában találunk analógiát:

Azt feltételezzük, hogy egy dobozba annyi anyagot gyömöszölhetünk, amennyi belefér. Ez igaz is az adott körülmények között. Azonban, ha mondjuk a megszokott tíz- vagy százezerszeresére növeljük a nyomást, akkor az anyag szétesik és új szerkezetet vesz fel. És amikor ez megtörténik, már nincs határa annak, hogy mennyire tudjuk összenyomni. Ezt a jelenséget a csillagok esetében is megfigyelhetjük, ahol egy köbcentiméternyi anyag súlya akár egy tonna is lehet. Ennek az az oka, hogy annyira össze van nyomva, hogy semmilyen üres tér nem marad benne, csak a színtiszta anyag.

Ez volt a Rebbe célja az emberekkel. Arra akart rávenni mindenkit – önmagát is beleértve –, hogy haladja meg saját korlátait és érje el a csillagokat. Tudta persze, hogy ez nem könnyű. Ezért idézte az Atyák traktátusát: „A jutalom a fájdalom függvénye”.

 

Ádin Even-Jiszráel Steinsaltz

Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 10. szám – 2022. december 1.