Apám a guri hászid udvarhoz tartozott Lengyelországban, sőt egyenesen a guri rebbe le­származottja volt. Sajnálatos módon el kellett menekülnie az országból, amikor be akarták sorozni a lengyel hadseregbe. Németországban telepedett le és nősült meg, így én is ott születtem 1930-ban. A nácik hatalomra kerülése után, de még a holokauszt előtt a Szentföldre vándoroltunk ki.

Én tehát már Izraelben nőttem fel. Miután megházasodtam, tanári állást ajánlották fel a számunkra Brazíliában, így 1956-ban Sao Paulóba költöztünk. Nem igazán jártunk sikerrel, és a Lubavicsi Rebbéhez fordultunk tanácsért. Ekkor kezdődött hosszan tartó levelezésünk, melynek központi témáját mindig az oktatással kapcsolatos kérdéseim és problémáim képezték.

Egy év elteltével visszatértünk Izraelbe. Út közben megálltunk New Yorkban, hogy meglátogassuk a nagymamámat. Kihasználtam a lehetőséget, hogy a Rebbével is találkozzam. A beszélgetésünk során elsősorban Brazíliáról és az ott végzett munkánkról esett szó. Megemlítettem neki, hogy elgondolkoztam azon, hogy esetleg New Yorkban maradnánk egy ideig tanítani. „Talán itt hiány van tanárból? Brazíliában sokkal nagyobb szükség van tanárokra, mint New Yorkban” – mondta erre a Rebbe. Miután elmondtam, hogy már találtam valakit a helyemre, nem hozta fel többet a dolgot.

Így azután két évet New Yorkban töltöttünk, mely idő alatt a brooklyni Ohel Moshe jesivában tanítottam. Mindkét tanév végén elvittem a tanítványaimat a Rebbéhez, aki egy rövid beszédet tartott nekik. Nagyon közeli kapcsolatba kerültem vele, és egy történetet szeretnék most megosztani róla.

Egy nap levelet kaptam a bátyámtól Izraelből. Arról tájékoztatott, hogy apánk szívrohamot kapott és kritikus állapotba került. Akkoriban elképesztően drágák voltak a nemzetközi telefonhívások, ezért leginkább levélben kommunikáltak az emberek. Izrael és az Egyesült Államok között általában egy hétig tartott, ameddig egy levél célba ért. Nagyon megijedtem, mert féltem, hogy a levél feladása óta esetleg rosszabbra fordult apám állapota. Azonnal a Rebbe titkárságára futottam, és átadtam egy üzenetet, melyben leírtam a helyzetet. Így fejeztem be: „Nem is tudom, hogy mit gondoljak most…” A válasz hamar megérkezett. A Rebbe visszaküldte az üzenetemet, és aláhúzta benne az utolsó mondatot, mellé pedig azt írta: Megdöbbentő!!! Három felkiáltójellel.

Ez alá a következőt írta jiddisül: „Trácht gut, vet zájn gut. Gondolkodjon pozitívan, és minden jóra fordul. Jó híreket akarok hallani!”
Ekkor azonnal megnyugod­tam. Tudtam, hogy apám még életben van. Imádkoztam és zsol­tárokat mondtam. Néhány nappal később összeszedtem a bátorságomat, és felhívtam a szüleimet. Anyám vette fel a kagylót. „Hogy van apa?” – kérdeztem. „Már nincs életveszélyben. Csütörtökön stabilizálódott az állapota” – felelte anyám. Nagyon örültem a jó hírnek, és rögtön tájékoztatni akartam a Rebbét. Elmentem tehát a Chábád központba a délutáni imára, és vártam, hogy a Rebbe is megérkezzen. „Vannak jó hírei a számomra?” – kérdezte, amikor meglátott. „Igen, apám már túl van az életveszélyen. Most beszéltem anyámmal telefonon” – feleltem. „És mikor lett jobban?” – kérdezte a Rebbe. „Csütörtökön” – mondtam. „És mikor kezdett el pozitívan gondolkodni?” – tudakolta. „Miután beszéltem a Rebbével” – válaszoltam. „És az mikor volt?” – „Csütörtökön…”

Elképedtem. Ezzel azt mond­ta a Rebbe, hogy én gyó­gyítottam meg apámat. A hoz­záállásom megváltoztatása javulást eredményezett az ál­lapotában. Ezzel együtt azt gon­dolom, hogy ezzel a párbeszéddel a Rebbe csak el akarta kerülni, hogy az általa adott áldásnak tulajdonítsam apám javulását, hiszen annyira szerény volt.

„Adja Isten, hogy soha többé ne történjen hasonló baj. De ne felejtse el, hogy ha pozitívan gondolkodik, akkor minden jóra fordul” – tette hozzá.

Ávráhám Rottenberg rabbi

 

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 13. szám – 2021. december 2.