A Tennessee állambeli Nashville-ben nőttem fel a nagy gazdasági világválság idején, reform zsidó környezetben. 1943-ban, nem sokkal a bár micvám után azonban elhunyt az apám, és egy ortodox zsinagógába kezdtem járni, hogy kádist mondhassak utána. A gyászév letelte után továbbra is ott imádkoztam. Elkezdtem szombatot is tartani, ami komoly lemondással járt, mert nem tudtam részt venni a kosárlabda-bajnokságon.

1949-ben Zalman Posner rab­­bi a városba költözött, és rend­kívüli módon felkeltette az érdeklődésemet a tóratanu­lás iránt. Abba az időben a Van­derbilt Egyetem filozófia szakos hall­­gatója voltam, és két ösztöndíjat is felajánlottak a számomra: a Harvardon és a skóciai Edinburgh Egyetemen is folytathattam volna a tanulmányaimat. Nem tudtam dönteni. Eközben a nyári vakációmat a New York-i chá­bád jesivában töltöttem, ahol lehetőségem volt személyesen is találkozni a Rebbével. Emlékszem, Platónról beszélgettem vele, mert az ő filozófiája foglal­koz­tatott a legjobban. Később fel­hagytam Platón tanulmányozásával és Arisztotelész felé fordultam.

A nyári jesivaprogram után döntenem kellett, hogy mitévő legyek. A Rebbétől kértem tanácsot levélben. Válaszában egyértelműen a Harvardot javasolta, így ott folytattam a tanulmányaimat.

A Harvardon nehezen boldogultam. Kiderült, hogy valójában alig tudok valamit a filozófiáról. Olyan diákokkal tanultam, akik többet tudtak, mint a professzorok a Vanderbliten, és ezzel nem túlzok. Bár napi tíz órát tanultam, nem voltam képes a nyomukba érni. Elkezdtem visszavágyni a jesivába. Egy nap felültem a buszra, és elutaztam a Chábád főhadiszállására. Egykori tanulótársaim nagy örömmel fogadtak. Én is lelkes voltam, egészen addig, amíg nem beszéltem a Rebbével. „Úgy döntöttem, hogy visszatérek a jesivába” – mondtam neki. „Én úgy vélem, hamarosan megbánja, hogy feladta az egyetemi tanulmányait” – válaszolta. Gondolom, látta, hogy mennyire elképedtem a szavain, ezért rám mosolygott és így szólt: „Szedje össze a bátorságát”.

Letörve távoztam. Visszaszálltam a buszra, és nagy nehézségek árán, de megszereztem a mesterdiplomámat a Harvar­don. Próbálkoztam a doktori fokozattal is, de az nem sikerült. Ekkor újra megírtam a Reb­bének, hogy szeretnék visszatérni a jesivába. A következő választ kaptam: „Próbálkozzon újra a vizsgáival. Ön okos, nincs rá, semmilyen oka arra, hogy ne legyen képes letenni őket.” Újra megpróbáltam, és ezúttal sikerrel jártam. Ezt követően nekiálltam a disszertációm megírásának, de rendkívül lassan haladtam vele. Ha a Rebbe nem noszogat folyamatosan, talán sohasem fejezem be.

Végül 1958-ban elkészült a nagy mű, „Arisztotelész észlelési elmélete” címmel. Meglehetősen újszerű, a megszokott felfogástól eltérő disszertációt írtam, így a neves tudományos folyóiratok nem is vállalták a leközlését. Ezt elpanaszoltam a Rebbének, aki azt ajánlotta, hogy kérjem a harvardi tanáraim közbenjárását. Erre nem is mertem gondolni, mert nem hittem, hogy a professzorok közül bárki is hajlandó lenne kiállni az igen forradalminak számító értekezésem mellett, de mivel a Rebbe ezt tanácsolta, így tettem.

Hamarosan a Görög Teológia folyóiratban látott napvilágot az írásom, és elég nagy feltűnését keltett. Ezt követően ismertté váltam a szakmában, és még sok írásomat publikálták. Ezt mind a Rebbe előrelátásának köszönhetem. Egy senki voltam, de a Rebbe segítségével neves tudós vált belőlem. Arra csak később jöttem rá, hogy mi volt a Rebbe terve velem.

A doktori cím elnyerése után visszatértem a jesivába, és elhatároztam, hogy rabbiképesítést szerzek. A Rebbe megengedte, hogy maradjak egy ideig, de azt nem, hogy rabbivizsgát tegyek. „Nem. Semmilyen körülmények között sem!” – ez volt a válasza. Nem akarta, hogy a professzori címet rabbi címre cseréljem.

Ennek okát akkor értettem meg, amikor tanítani kezdtem. A kipámat látva sok diák keresett fel, hogy a vallással kapcsolatban felmerült kételyeit megvitassa. Tudták, hogy a Harvardon doktoráltam, és mégis vallásos maradtam, így bizalommal fordultak hozzám. A Rebbe látta előre, hogy elismert filozófusként milyen nagy hatással leszek majd a környezetemben lévő zsidókra. Meg sem kellett szólalnom. Az, hogy egy egyetemi professzor kipában járt, önmagáért beszélt. Ez volt az oka annak, hogy a Rebbe folyamatosan a tanulás folytatására, a doktorátus megszerzésére, publikálásra és konferenciákon való részvételre buzdított. A Rebbe azért küzdött, hogy ne rabbi, hanem híres professzor legyek. Mindezt az akaratom ellenére. Mégis sikerrel járt, és bebizonyosodott, hogy igaza volt. Több száz zsidó számára váltam példaképpé, akik általam közelebb kerültek a Tórához. Éppen, ahogy a Rebbe megálmodta.

Dr. Yitzchok Bloch

Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 24. szám – 2020. március 12.