Velem és a Rebbével történt

Amikor a Yeshiva University hall­gatója voltam az intézmény rab­binikus képzési szakán – melyet Rabbenu Yitzchak Elchanan Jesivának is neveznek –, összebarátkoztam egy tanulótársammal, aki lubavicsi haszid volt. Az ő biztatására csatlakoztam egy csoporthoz, mely a Tánja cí­mű könyvet tanulmányozta. Ez a Chábád mozgalom alapműve, melyet az első rebbe, Snéur Zál­mán rabbi írt a XVIII. század­ban. Eleinte nem igazán volt ked­vem a dologhoz, de a barátom annyit győzködött arról, hogy egy különleges műről van szó, hogy végül kötélnek álltam.

Igaza volt, lenyűgözőnek találtam a könyvet. Már korábban is tanulmányoztam a zsidó­ság több alapművét, de ehhez hasonló könyvvel még nem találkoztam. A tanárunk, Berel Shemtov rabbi is kiváló volt, aki rendkívül érdekesen tudta átadni ezt az összetett tanítást.

Egy nap, ha jól emlékszem 1954-ben lehetett, Shemtov rab­bi így szólt: „Keressük fel a Reb­bét!”. Nem voltam lelkes.  Miért mennék el a Rebbéhez? Miről be­szélnék vele?

„Egy nagyszerű vezetővel fog ta­lálkozni” – mondta a rabbi, és le­foglalt a számomra egy időpontot. Egyszer már részt vettem egy haszid összejövetelen 1951-ben, nem sokkal azután, hogy a Rebbe átvette a közösség vezetését, de nem volt vele kapcsolatban semmilyen kialakult véleményem. Emlékszem, hogy hosszasan beszélt, én pedig sok mindent nem értettem, mert nem voltam tisztában számos lu­bavicsi kifejezéssel.

Nagyon tetszett viszont, hogy minden hétköznapi dolgot és eseményt képes volt össze­kap­csolni a Tórával. Ez nagy hatással volt rám. Korábban már több rebbével találkoztam, akik Isten útján jártak, de nem foglalkoztak a modern világ és a Tóra kapcsolatával.

Meghallgatni a Rebbe egy be­szédét természetesen nem ugyan­az, mint találkozni vele sze­mélyesen. Amikor felkerestem, kellemes meglepetésként ért, hogy milyen melegen fogadott. Szélesen rám mosolygott, ke­zet fogtunk, és igen barátságosan és közvetlenül beszélt velem.

Mielőtt elmondanám, hogy mi is történt a találkozó során, meg kell említenem, hogy 1951-ben a nővéremet eljegyezte egy montreáli lubavicsi haszid, név szerint Nosson Felig, aki elhozta a nővéremet a Rebbéhez, hogy ál­dást kapjanak. A találkozójuk so­rán a Rebbe jiddisül beszélt a nő­véremmel, aki tökéletesen ért ezen a nyelven, és részletesen érdeklődött a családunk felől, mielőtt megáldotta volna. A nővérem később beszámolt minderről.

Három évvel később, amikor meglátogattam a Rebbét, így szólt hozzám: „A nővérével el­kezdtem egy beszélgetést és most önnel szeretném folytatni”.

Elképedve néztem rá. Egy jelentéktelen fiatal lány eljött hozzá néhány udvarias kéréssel. És a Rebbe három évvel később még emlékezett rá!

Ezután további kérdéseket tett fel a családunkról, az őseinkről, a hátterünkről és külö­nö­sen rólam. Tudni akarta, hogy miért választottam a rabbi­nikus képzést és sok kérdése volt az intézménnyel kapcsolatban is.

Később tudtam meg, hogy a háború előtt a Rebbe tanult a Berlini Egyetemen, együtt az én jesivám vezetőjével, Joseph B. Soloveitchik rabbival. Talán ezért volt annyira érdeklődő.

Amikor kijöttem a találkozó­ról, Shemtov rabbi így szólt hozzám: „Én a születésem óta haszid vagyok, de még nem töltöttem tíz percnél többet a Reb­bénél. Erre maga bemegy és több mint fél órát tölt vele. Ilyen sok mondanivalója volt a Rebbének?”

Így feleltem: „Nem volt sok mon­danivalóm a Rebbének, csak az általa feltett kérdésekre feleltem”. Az a tény azonban, hogy olyan sok időt töltött velem, jó érzéssel töltött el.

1957-ben házasodtam meg, és az esküvő előtt felkerestem a Reb­bét egy áldásért. Ez éppen hanuka idején történt, amikor a rebbe ezüst dollárokat osztogatott a jesiva tanulói között. Az emberek biztattak, hogy én is álljak be a sorba, de nem akaródzott. „Én nem a Chábád je­si­va tanulója vagyok” – mondtam. Ettől függetlenül továbbra is csak biztattak, ezért beálltam a sorba, bár vigyáztam, hogy ne vegyem el senki helyét. Így én kerültem a legutolsó helyre. Amikor végre sorra kerültem, a Rebbe így szólt hozzám: „Később beszélni akarok magával.”

Amikor beléptem a Reb­bé­hez, megmutattam neki a ke­tu­bámat és a gyűrűt, amit a menyasszonyomnak szántam. Megáldott és mázel tovot kívánt, majd átadott két ezüst dollárt. Egy nagy mosoly kíséretében így szólt: „Mivel nem szokás, hogy egy vőlegény pénzbeli ajándékot adjon a menyasszonyának az esküvő előtt, még ne add neki oda. De nyilván érti, hogy mit kell tennie.”

Természetesen értettem. Az egyik dollár az enyém volt, a másik pedig a jövendőbeli feleségemet illette, és az esküvő után kellett majd átadnom neki. Még mindig őrizzük az érméket, és mindig magunknál tartjuk. Különböző családi események alkalmával mi is adtunk ezüst dollárokat a gyermekeinknek, de nem ezeket az érméket. Ezek hozzánk tartoznak, és féltve őrizzük őket, együtt a Rebbe áldásával és emlékével.

Chaim Meir Halon rabbi