A szüleim holokauszttúlélők voltak Fehéroroszországból. Én egy hontalanok táborban születtem, nem sokkal a háború után. Vallásos szellemben nevelkedtem és a jiddis volt az anyanyelvem. 1950-ben az Egyesült Államokban telepedtünk le. Jesivában tanultam és tfilinben imádkoztam.

A hatvanas évek közepére felhagytam a vallásos életvitellel. Először a színészettel próbálkoztam, majd jogot kezdtem tanulni a New York-i Állami Egyetemen, Buffalóban, és a zeneipar vonzásába kerültem. Meghívást kaptam, hogy kísérjem el a Rolling Stonest az 1972-es nyári turnéjára, ahol az emberi morál olyan mélységeit tapasztaltam meg, melyre másoknak egy egész élet alatt nincs lehetősége.

A turné után néhány hónappal egy zen buddhista barátommal hozott össze a sors. Nagyon meggyőzően beszélt a hitéről, nekem pedig a következő gondolat motoszkált a fejemben: „Hogyan volna lehetséges, hogy éppen a zsidóság a helyes út, a világ többi része pedig tévedésben van?”

Az egyetemi éveim alatt megismerkedtem a Rebbe küldöttjével, Noson Gurary rabbival, így őt hívtam fel és neki tettem fel a kérdéseimet. Ő így felelt: „Rajtad csak egyvalaki segíthet: a Rebbe”.

Bár a lélekbe látó rebbe fogalma meglehetősen idegen volt a számomra, mégis még aznap elmentem az Estern Parkway 770-be.  Ez 1973 januárjában történt.

Ott azt mondták, egy rövid időre a Rebbéhez léphetek majd, amikor visszatér a temetőből. Bizonyára érdekes látványt nyújtottam, ahogy bőrdzsekiben, szűk farmerben és kígyóbőr csizmában ott fagyoskodtam az épület előtt.

Egyszer csak egy öreg limuzin állt meg mellettem, melyből a Rebbe szállt ki. Az anyanyelvemen, jiddisül szólítottam meg: „Elnézést, ön a Lubavicsi Rebbe?” Összetalálkozott a pillantásunk. Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. A világ megszűnt körülöttem, csak ő volt meg én.

A Rebbe nem válaszolt a kérdésemre, csak annyit mondott: „Mi a neve és honnan való?” Megadtam a választ, majd közöltem, hogy egy kérdést szeretnék feltenni. „Kérdezzen!” – felelte. „Hol van Isten?” – „Mindenhol”. – „Azt tudom, de mégis, hol?” – „Mindenhol és mindenben. Egy fában, egy kő­ben”. Nem voltam elégedett a vá­lasszal, ezért folytatta: „És az ön szí­vében is. Ez látszik a kérdéséből.”

Ez a válasz lenyűgözött. Hiába töltöttem éveket a jesivában, sohasem gondoltam arra, hogy Isten a szívemben lenne. Összesen mintegy negyedórát beszélgettünk az épület lépcsőjén azon a rendkívül fagyos, januári napon. Végezetül két dologra kért meg: az egyik, hogy tanuljam a Kicur Sulchán Áruchot, a másik pedig, hogy minden hétköznap tfilinben imádkozzak. Nem akartam ráállni. Azzal érveltem, hogy a jelenlegi életvitelem mellett nem tudom minden nap vállalni a tfilin parancsának teljesítését. A Rebbe erre így felelt: „Tudja vállalni és meg is fogja tenni”. Ezután elmagyarázta, hogy ha elkezdtem betartani a Tóra törvényeit, akkor áldásban lesz részem, ha azonban nem, akkor ennek az ellenkezője következik be, ami elzülléshez vezet.

A Rebbe, mialatt beszélt, folyamatosan a szemembe nézett. Én voltam az, aki először megtörte a szemkontaktust. Akkor vettem észre, hogy több tucat fiatal hászid vesz minket körbe, és nem győznek ámulni: „Vajon kivel beszélget a Rebbe ilyen hosszú ideig?” A Rebbe ekkor belépett az épületbe, hogy imádkozzon, én pedig sírva fakadtam. Nagyon megrázott, ami történt.

Ahogy hazafelé ballagtam, egy dolog tudatosult bennem: egy valóban igaz és őszinte emberrel találkoztam. Ahhoz azonban több időnek, úgy három hónapnak kellett eltelnie, hogy a Rebbe szavai a lelkem mélyére hatoljanak. Akkor kezdtem el újra tfilinben imádkozni, sok éves kihagyás után. Azóta egy alkalmat sem hagytam ki, és, ahogy bölcseink mondják: az egyik micva jutalma egy következő micva. Egyre több részt mondtam el az imából, majd egy nap így szóltam magamhoz: „Hogy lehet, hogy azzal a szájjal, amivel Istent dicséred, tilalmas ételeket eszel?” Így hát elkezdtem visszatérni a kóser étkezéshez is.

A Rebbe kérésének megfelelően nekiláttam a Kicur Sulchán Áruch tanulmányozásának. Az évek során folyamatosan fejlődtem és haladtam előre. Ma már négy gyönyörű gyermekem van és mindegyikük a Tóra törvényei szerint él. Biztos vagyok benne, hogy mindez annak köszönhető, amit a Rebbétől hallottam azon a hideg, januári napon 1973-ban. Miatta változott meg örökre az életem, és még sok másik emberé, akikre én voltam hatással.

Elliot Lasky

Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 14. szám – 2020. december 17.