Apám, aki túlélte Auschwitzot, a kárpátaljai Huszt zsidó közösségéből származott. Nem sokkal ötödik születésnapom után hunyt el. Két évvel később anyám feleségül ment egy lubavicsi hászidhoz, Refoel Wilshansky rabbihoz. 1972-t írtunk, és attól fogva lubavicsi hászidok lettünk.
Az új iskola és az új barátok mellett három csodálatos mostohatestvért is szereztem. Egyikükkel, Itche Wilshanskyval (aki ma a cfáti chábád jesiva vezetője) különösen szoros kapcsolatot alakítottam ki. Ő volt az, aki hétéves koromban elvitt életem első hászid összejövetelére. Ezeken az összejöveteleken ő rendszerint a Rebbe sógora, Shmaryahu Gurary rabbi mellett foglalt helyet.
A Rebbe egy hosszú asztalnál ült, és az asztal egyik végéhez közel volt Gurary rabbi helye, saját kis asztalánál. Ennek az asztalnak az alján volt egy polc, nem sokkal a padló fölött, és mivel nem igazán tudtam, hogy mit kéne tennem, erre a polcra ültem le. Erről a stratégiai helyről zavartalanul figyelhettem a Rebbét, aki tőlem néhány méterre volt csupán. Az összejövetel során a hászidok őszinte örömmel daloltak, és emlékszem, hogy a Rebbe egy bizonyos ponton megfordult, egyenesen rám nézett, és tapsolni kezdett. Nem igazán tudtam, hogyan kéne reagálnom. Akkor Itche felemelt és segített, hogy a hászidok dalának ritmusára tudjak táncolni. A Rebbe széles mosollyal tapsolt tovább, és amikor a Rebbe mosolygott, az egész helyiségben világosság áradt szét. De ez a személyre szóló mosoly, amit a Rebbétől kaptam, egész életemben elkísért.
1976 jom kipurján egy másik különleges élmény révén még közelebb kerültem a Rebbéhez. A közelében töltött jom kipur önmagában is rendkívüli élményt jelentett, de a legnagyszerűbb pontja a nap végén, a Neilá záróima végén következett el. Ezen még azok is jelen akartak lenni, akik általában máshol imádkoztak. Ennek eredményeképpen olyan szorosan összepréselődtünk, hogy ha valaki felemelte volna mindkét lábát a földről, egyenesen állva maradt volna. Hogy a tömegeket kellő távolságra tartsák az előimádkozótól, egy asztalt állítottak a jobb oldalára, közte és a tóraszekrény közé. Ettől jobbra állt Gurary rabbi, a saját asztalkájánál, majd pedig – egy emelvényen – a Rebbe ült.
Tizenegy éves voltam és a barátaimmal érkeztem. Nem bírtuk a tömeg nyomását, ezért elöl álltunk, abban a kis térben, ahol Gurary rabbi imádkozott, az előimádkozó és a Rebbe emelvényéhez vezető lépcsők között. Ám előbb-utóbb még itt is tolni kezdtek minket Gurary rabbi felé. A Rebbe mindig óriási tisztelettel volt nála idősebb sógora iránt, és egyszer csak, észrevette, hogy már egészen hozzápréselődtünk. Intett nekünk a kezével, hogy ne toljuk tovább Gurary rabbit.
De mit tehettünk? Az egyetlen hely, ahova mehettünk, az előimádkozó melletti asztal teteje volt, úgyhogy ezt is tettük, mind a hatan felmásztunk rá. De a Rebbe ismét megfordult, és intett a kezével, jelezve, így háttal álltunk a tóraszekrénynek. Így hát lemásztunk az asztalról, de megint nem volt hova mennünk. Mire a Rebbe ismét megfordult, már megint Gurary rabbihoz préselődtünk. A Rebbe intett a kezével, hogy menjünk fel az ő emelvényére. Egészen maga mellé állított minket, az asztalkája és a fal közé. Olyan különleges élményt jelentett ebben a szent pillanatban a Rebbe mellett állni, hogy a mai napig libabőrös leszek, ha erre gondolok.
Egy kis idő múltán a Rebbe kihirdette: „Minden gyerek, aki még nincs bár micva korú, de elég idős ahhoz, hogy egyedül imádkozzon, menjen oda és álljon a Rebbe emelvényére”. A zsinagóga minden sarkából gyerekek százai indultak meg a helyiség első része felé. A legtöbbjüket kézről kézre adta a tömeg, mert nem volt más lehetőség a haladásra. Az emelvény gyorsan megtelt, a Rebbe félrerakta az asztalkáját, és azt mondta néhány jesivatanulónak, hogy álljanak arrébb. De a hat barátom és én mindvégig a közvetlenül a Rebbe mellett maradtunk.
Az egész történet mély nyomot hagyott bennem. Ahogy a Rebbe aggódott a sógoráért és ahogy gondoskodott rólunk. Megtehette volna, hogy egyszerűen elküld minket, ahogyan egy átlagos zsinagógában történt volna: ’menjetek vissza az apátokhoz’ vagy ’maradjatok a helyeteken’! Ehelyett a Rebbe inkább magához hívott minket.
Az is eszembe jutott, hogy amikor az összes gyereket odahívta, hogy mellette álljanak, a zsidó gyermekek erejét használta, akiknek tiszta imái egyenesen az égbe szállnak.
Avraham Friedman rabbi
