A feleségemmel, Ruty-val 1983-ban házasodtunk össze. Miután évekig hiába vártunk gyermekáldásra, nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen probléma áll fenn. Több sebészeti beavatkozáson kellett átesnem, melyek során a Rebbe végig bátorított. E nehéz időszak egy pontján azt tanácsolta, hogy kövessük „egy olyan orvos útmutatását, aki egyben barát is”, ezért újabb szakembereket kerestünk fel.
Egy alkalommal [1990-ben] kiöntöttem a lelkemet édesapámnak, aki nagyon közel állt a Rebbéhez. Apám úgy vélte, hogy ideje ismét elutazunk New Yorkba, hogy újabb áldást kérjünk a Rebbétől. Közeledett lág báomer ünnepe, s ezen a napon a lubavicsi rebbék hagyományosan a gyermekáldásra vágyó párokat áldották meg.
[…]
A Rebbe az esti ima után adománydollárokat osztott a zsinagógában jelenlévőknek […] mindenki csak átvette a dollárt és rögtön továbbhaladt. Apám azonban szilárdan megállt előtte. „Ma különösen áldott nap van, és én azért jöttem, hogy áldást kérjek a fiam számára” – jelentette ki.
„De hát itt van Rásbi” – válaszolta a Rebbe, Simon bár Jocháj rabbira utalva, akinek halálozási évfordulójáról lág báomerkor emlékezünk meg. Mintha azt mondta volna: ma az ő napja van, miért tőlem kérsz áldást?
„Én ettől a Rásbitól szeretnék áldást kapni” – mondta apám határozottan, és a Rebbére mutatott.
A Rebbe elmosolyodott, majd apámra nézve így szólt: „Ámen. Szülessenek fiak és lányuk.”
[…]
Ám eltelt még egy év, és továbbra sem történt semmi. Smuel Dovid Raichik, a családunk rabbija látta a fájdalmamat, és arra biztatott, hogy menjek el ismét a Rebbéhez. […]
Végre elérkezett a pillanat, hogy személyesen találkozhattunk a Rebbével. A feleségem a várandósághoz kért áldást. Úgy éreztem azonban, hogy ezúttal több kell egy újabb áldásnál. […]
„A Rebbe azt mondta nekünk, hogy keressünk egy olyan orvost, aki egyben a barátunk is. Azonban mindegyikük azt mondja, hogy nincs mit tenni” – kezdtem bele. „Keressenek tovább! Egészen addig, amíg nem találnak egy olyan orvost, aki valóban barátként viselkedik és jó tanácsot tud adni” – felelte.
[…]
Jártunk Argentínában, Kanadában és Izraelben is, ám a Rebbe 1994-ben bekövetkezett halála után egyre nehezebben tudtuk folytatni a küzdelmet.
[…]
Az Izraelben töltött idő alatt közeli kapcsolatba kerültem a szent amsinovi rebbével.
„Búcsúzni jöttem” – mondtam neki egy nap. „Véget vetek az összes orvosi kezelésnek és nem tudom, hogy mikor térek vissza Izraelbe.”
„Hogyan adhatna fel mindent?” – tiltakozott. – „A Lubavicsi Rebbe megmondta, hogy gyermekeik lesznek! Menjen el dr. Aby Levinhez a jeruzsálemi Hadasza kórházba. El kell mennie, hiszen a Rebbe mondta, hogy ne adja fel!”
Ha a Rebbe nem mondta volna, hogy folytassuk addig, amíg nem találunk egy orvost, aki szerint van remény, biztosan feladtam volna. Még ma sem tudom, honnan merítettünk erőt a folytatáshoz.
Végül azonban – kevesebb mint egy évvel azután, hogy megismerkedtünk dr. Levinnel és tizennyolc évvel az esküvőnk után – a feleségem ikerfiúknak adott életet, majd egy évvel később megszületett a kislányunk is. A Rebbe útmutatása és áldásai végül csodálatos módon teljesültek.
Moshe Weiss rabbi
