A nevem Norbert Weinberg, a héber nevem pedig Nátán ben Jicchák Dov.
A holokauszt előtt születtem Németországban. Édesapámat, aki orvos volt egy kisvárosban, letartóztatták és Buchenwaldba hurcolták. Édesanyám azonban hegyeket mozgatott meg, hogy kiszabadítsa, és végül sikerrel járt. Ezt követően előbb Angliába mentünk, majd Amerikában telepedtünk le. A Yeshiva University-n avattak rabbivá.
Az 1950-es évek közepén egy héber iskola igazgatója lettem. Rövid idő után azonban nagyon elkeseredtem a munkámmal kapcsolatban. A gyerekek nagyszerűek voltak – tanulni akartak és szerették is a tanulást. A szülőkkel viszont távolról sem voltam elégedett. Bár elküldték a gyerekeiket az iskolába, nem éltek vallásos életet. Inkább társadalmi szokásból íratták a gyermekeiket zsidó intézménybe, akik ezért egészen mást láttak az iskolában, mint otthon. Úgy éreztem, nem érek el semmilyen eredményt.
Ebben az időben, az ’50-es évek végén, sokat hallottam a Rebbéről. Egyre ismertebb lett és egyre nagyobb hatást gyakorolt a zsidó életre. Elhatároztam, hogy felkeresem és tanácsot kérek tőle. Azt reméltem, megerősít abban, hogy pályát kellene változtatnom. Valahogy sikerült időpontot kapnom hozzá, Björn Bamberger elkísért. Amikor beléptünk, a Rebbe felállt az asztalától, kezet fogott velünk. Azt éreztem, hogy valóban beszélni akar velem.
Elmondtam neki minden problémámat, hogy nem látom értelmét a tanításnak, mert a szülők lerombolják, amit az iskolában építünk. A Rebbe így szólt: „Figyeljen rám, mondok magának valamit” – majd elmagyarázta, hogy a zsidó törvények szerint szinte lehetetlen halálra ítélni valakit.
„Akkor hát miért létezik mégis halálbüntetés?” – kérdezte, majd rögtön megadta a feleletet is: azért, hogy megmutassa, milyen súlyos dolog egy embert megölni.
Így folytatta: „Képzelje el azt az embert, akit mégis halálra ítéltek. … gondoljon bele, mi történik, ha ez az ember, aki a kivégzésére vár, kér egy pohár vizet. Természetesen áldást kell mondania rá, ugyanúgy, mint egy igaz embernek.”
Hallgattam, de még nem értettem teljesen a lényeget.
„Ön azt kérdezi tőlem, hogy van-e értelme tanítani ezeket a gyerekeket. Ezek ártatlan gyerekek, életük elején állnak. Mindegyikükből jó zsidó és nagy ember válhat. És még azt kérdezi, hogy érdemes-e tanítani őket?! Ha még egy gyilkosnak is áldást kell mondania, hogyan tagadhatná meg ezt a lehetőséget ezektől a gyerekektől? Mi lehet nagyobb dolog, mint zsidó gyermekeket megtanítani áldást mondani?”
Teljesen megdöbbentem. Még sohasem jutott eszembe ez a nézőpont. Amikor távoztunk, így szólt: „Ne azzal törődjön, hogy később mely parancsolatokat tartják be a tanítványai és melyeket nem. Csak tegyen meg mindent, amire képes. A micváknak megvan a saját erejük”. Ez a találkozó óriási hatással volt az életemre. Erőt adott a folytatáshoz. Megértettem, hogy minden micva, melyet a gyerekekbe plántálok, önálló erővel bír. Nem könnyű egy rabbi élete, ezt már Mózes is megtapasztalta. De számomra ez már nem számít. Tudom, hogy egyszer minden tanítás célba ér.
Norbert Weinberg
