Apám volt a jeruzsálemi Tiferet Jiszráel jesiva egyik alapítója, én pedig az egyik első diákja. A jesiva a ruzsini dinasztiához tartozó bojáni rebbe irányítása alatt állt. Tanulmányaim során nagyon közel kerültem a bojáni rebbéhez, ezért 1969-ben elhatároztam, hogy meglátogatom őt New Yorkban. Lubavicsi hászid fiatalok éppen oda szerveztek egy charter-járatot, hogy elutazzanak a rebbéjükhöz az őszi ünnepekre, ezért csatlakoztam hozzájuk. Utazás közben meghívtak, hogy én is keressem fel a Lubavicsi Rebbét. Így is tettem.
Amikor végre beléphettem a Rebbéhez, nagyon izgatott voltam és alig bírtam megszólalni. Ahogy azonban hozzám szólt, minden szorongásom megszűnt. Az iránt érdeklődött, hogy miért érkeztem New Yorkba. Amikor elmondtam, hogy a bojáni rebbéhez jöttem, megkért, hogy adjam át neki az üdvözletemet. Ezután azt kérdezte, hogy mivel foglalkozom. Elmagyaráztam, hogy a nap első felében a ruzsini jesivában tanulok, a második felében pedig a Mir jesivában. A Rebbe erre szigorú pillantást vetve így szólt: „Nem azt kérdeztem, hogy mit csinálsz a magánéletben, hanem azt, hogy milyen eredményeket tudsz felmutatni”. Erre elmondtam, hogy a Mir jesiva ösztönzésére esténként elutazom Ir Gánimba, Jeruzsálem egyik szegény negyedébe és a nagy bagdadi bölcs, a Ben Is Cháj könyvét tanítom a Sevet Áchim zsinagógában. A Rebbe ezzel elégedett volt és azt mondta: „Pont erre gondoltam. Miért nem ezzel kezdted?”
A beszélgetésünk ezután a különböző zsidó közösségek, litvánok, marokkóiak, jemeniek, irakiak, jellegzetességeire terelődött. „Alaposan meg kell érteni minden egyes közösség tradícióját, hogy a lehető legjobban ki tudd elégíteni az igényeiket” – mondta.
A Rebbe arra is felhívta a figyelmemet, hogy ne próbáljam megváltoztatni a szokásaikat az imádkozás során. „Minden közösségnek a saját tradíciója szerint kell imádkoznia. Mindegyik imakönyv gyökere szent. Meg kell ismerni a különböző szokásokat és tisztelettel kell viseltetni irántuk” – emelte ki a Rebbe.
Akkor még nem értettem, hogy a Rebbe miért hangsúlyozta a különböző zsidó közösségek jellegzetes szokásait. Évekkel később azonban világossá vált, hogy a Rebbe a jövőben végzett munkámhoz adott tanácsokat, ugyanis Migdál Háemekben vettem részt egy jesiva alapításában. Ez egy észak-izraeli kisváros, ahová elsősorban muszlim országokból elűzött zsidók költöztek. A munkám nem ért véget a diákok nevelésénél, hanem a szülőkkel is igyekeztem szoros kapcsolatot kialakítani. A gyerekeken keresztül értem el a családokhoz. Akkor láttam, hogy milyen fontos megismerni és megérteni a különböző tradíciókat, mert csak így tudtam jó kapcsolatot kialakítani az emberekkel.
A beszélgetés végén a Rebbe a következő kérdést tette fel: „Arra kérnélek, hogy tegyél meg nekem egy személyes szívességet. Vállalod?”. Természetesen igent mondtam. „Sok marokkói zsidó hibát vét. Egy zsidó fiúnak a 13. születésnapja után már tfilinben kell imádkoznia, ők pedig gyakran várnak ezzel a bár micva ünnepségig. Kérlek, mondd meg nekik a nevemben, hogy a tfilin micvája már a 13. születésnaptól kötelező. Az ünnepséget viszont nyugodtan későbbre lehet halasztani”.
Azt feleltem a Rebbének, hogy még sohasem hallottam ilyen szokásról, de ő arra kért, hogy csak tegyek úgy, ahogy mondta. Amikor visszatértem Izraelbe, az első szombatot a Sevet Áchim zsinagógában töltöttem. Ahogy beléptem, a zsinagóga alkalmazottja megszólított: „Rabbi, milyen jó, hogy itt van. Éppen két testvér bár micváját tartjuk és örülnénk, ha beszédet mondana.” – „Egyszerre tartják a bár micvájukat? Talán ikrek?” – kérdeztem. „Nem, az egyik 13, a másik pedig 14 éves” – felelte. „Mondja csak, a 14 éves már tfilinben imádkozik?” – tudakoltam. „Dehogy. Még nem tartottak neki bár micva ünnepséget, hogyan rakhatna tfilint?” – jött a felelet.
Ekkor figyelmet kértem és így szóltam: „Üzenetet hozok a Lubavicsi Rebbétől! A fiúknak 13 éves koruktól kezdve tfilinben kell imádkozniuk, függetlenül attól, hogy volt-e már bár micva ünnepségük!”. A jelen lévők igencsak meglepődtek, mert fogalmuk sem volt minderről. Mint kiderült, azt gondolták, hogy a parancsolatok betartásának kötelezettsége az ünnepséggel veszi kezdetét, még akkor is, ha azt jóval a 13. születésnap után tartják.
A Rebbe hívta fel a figyelmemet erre a szokásra, de másra is. Amikor azt kérdezte, hogy milyen eredményeim vannak, egyértelműen arra célzott, hogy mások megsegítésén kell fáradoznom. Ezzel hatalmas motivációt adott, ami a mai napig arra ösztönöz, hogy Tórát tanítsak, bármerre is járok.
Náchum Kohén
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 22. szám – 2023. február 23.
