A szüleim, Meir és Sima Itkin lubavicsi hászidok voltak, akik a második világháborút követően az előző rebbe tanácsára megszöktek a Szovjetunióból, és az Egyesült Államokban telepedtek le.
Apámnak és anyámnak rendkívül sokat jelentett a Rebbe. Ő testesítette meg számukra azt a filozófiát, amiben hittek és azokat az értékeket, melyeket fontosnak tartottak, különösen a zsidókat egyesítő szeretetet. Amit a Rebbe mondott, vagy amire csupán utalt, kötelező érvényű volt a számukra és azonnal teljesítették. Az sem volt véletlen, hogy a brooklyni Eastern Parkway 760. alatti házat vásárolták meg, hogy a lehető legközelebb élhessenek a Chábád mozgalom központjához, mely a 770. szám alatt található.
Az otthonunk elhelyezkedése miatt rengeteg vendéget fogadtunk. Sohasem tudtuk, hogy a szombati ima után hány vendég toppan be, hogy nálunk várja meg, ameddig elkezdődik a Rebbe által vezetett hászid összejövetel. A házunk a Chábád központ egyfajta kiterjesztése lett.
Amikor tizenhárom éves voltam és ki kellett választanom, hogy melyik középiskolába iratkozom be, úgy gondoltam, hogy a nővéreimhez hasonlóan én is a Beis Yaakov iskolába fogok járni. A Chábád azonban éppen akkor nyitotta meg a saját intézményét Beth Rivka néven, ezért oda írattak be. Nem örültem szüleim döntésének. Apám erre azt mondta: „Írj a Rebbének. Amit ő javasol, azt fogjuk tenni”. A levelemben elmagyaráztam, hogy mik az aggályaim, bár nem fogalmaztam a legelegánsabban: „Nem akarok kísérleti nyúl lenni” – írtam a Rebbének. Ő persze tudta, hogy mit feleljen egy nagyravágyó tinédzsernek: „Nem kísérleti nyúl leszel, hanem igazi úttörő”. Ez már tetszett. Úttörő leszek, aki meghódítja a világot, aki mindenre képes és minden akadályt legyőz! Miután végeztem, újságíró akartam lenni, ezért jelentkeztem a Columbia Egyetemre, ahová fel is vettek, sőt még ösztöndíjat is kaptam.
Nem sokkal később csengett a telefonunk. Hodakov rabbi, a Rebbe titkára volt a vonalban és arra kérte apámat, hogy keresse fel a Rebbét. Amikor megérkezett, a Rebbe ezzel fogadta: „Azt hallottuk, hogy a lánya egyetemre megy. Nem gondoljuk, hogy jelen pillanatban ez helyes dolog volna”. Apám természetesen azonnal elfogadta a Rebbe döntését. Nekem nem ment ilyen könnyen, nagyon elkeseredtem. Úgy éreztem, hogy minden tervem kútba esett és a jövő nem tartogat semmit a számomra. Ez akkor sem változott meg, amikor beírattak a Beth Rivka tanárképzőjébe.
A Rebbe természetesen jobban tudta, hogy mi válik a javamra, de ez nem azt jelentette, hogy ne lett volna tekintettel a bennem rejlő késztetésekre. Nem sokkal később, amikor éppen egy izraeli utat tervezgettem, több európai város érintésével, személyesen fogadott. A találkozó előtt hosszú levelet írtam neki, melyből elég egyértelmű volt, hogy mennyire frusztrált és boldogtalan vagyok a döntése miatt.
A Rebbe jóváhagyta az útitervemet, de az utazást végül egy évvel elhalasztottam, hogy elég pénzt tudjak keresni. Akkor kezdtem el a Beth Rivka általános iskolában tanítani, amit nagyon élveztem. Még nem tudtam, hogy idővel én leszek az igazgatója.
Sokat dolgoztam és szépen gyűlt a pénzem, amikor váratlan akadály állt az utamba: apám ellenkezése. „Egy tizennyolc éves lány egyedül utazgatna Európában? Ki hallott már ilyet? Nyilván félreértetted a Rebbe beleegyezését” – mondta.
Apám néhány hónappal később ünnepelte a születésnapját, s ez alkalommal fogadta őt a Rebbe. „A lányom úgy gondolja, hogy megkapta a Rebbe beleegyezését az európai utazásához” – mondta. „Még nem kelt útra?” – kérdezte erre a Rebbe. Apám ebből megértette, hogy nincs miért ellenkeznie, és elengedett az útra. Rendkívül nagy szükségem volt arra, hogy elutazzak, és a Rebbe ezt pontosan tudta.
Miután visszatértem, ismét a Beth Rivkában tanítottam, majd megismerkedtem a vőlegényemmel. Bár úgy éreztem, hogy jól összeillünk, attól féltem, hogy túl nagy közöttünk a kulturális szakadék. Az első találkozónk alatt én Robert Frosttól idéztem, ő pedig Jehuda Hálévitől. Én Amerikában nőttem fel, ő Izraelben. A kétségeimet természetesen ismét a Rebbével osztottam meg, aki megértette, hogy mi a problémám. Arra a felvetésemre, hogy jó ötlet-e egy izraelivel összeházasodni, a következő költői kérdést tette fel: „Hát nem voltál még Izraelben?”.
Azt gondolom, hogy amikor a Rebbe engedélyezte az utazásomat, ami egyáltalán nem volt magától értetődő, már előre látta, hogy később mekkora szerepe lesz mindennek az életemben. Így is lett, hiszen az Izraelben töltött idő miatt hoztam meg életem egyik legfontosabb döntését. Visszatekintve ámulatba ejt a Rebbe érzékenysége, törődése és szeretete. Mindezekért örökre hálás leszek neki.
Shana Tiechtel
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 23. szám – 2023. március 2.
