Az én történetem apámmal, Yaa­kov Tzvi Holtzman rabbival kezdődik, aki gyermekként élte túl a holokausztot, majd egy lubavicsi árvaházba került Párizsba. Ott találkozott Menachem Mendel Schneerson rabbival, a későbbi Rebbével, aki 1947-ben Párizsba utazott, hogy a Szovjetunióból elmenekült édesanyját az Egyesült Ál­lamokba kísérje. Amíg Schneerson rabbi a városban tartózkodott, ellátogatott az árvaházba is, ahol a Tóráról kérdezgette a gyerekeket és a jó válaszokért ajándékokat osztogatott. Ekkor kérte meg őt apám arra, hogy segítsen neki eljutni Amerikába. Ezt egy évvel később sikerült elintézni, és apám beiratkozott a brooklyni központi Chábád jesivába.

A Rebbével és feleségével 1954-ben került közelebbi kapcsolatba. Abban az évben a rebecen néhány hétre Európába utazott, és addig egy helyi szakácsot bíztak meg azzal, hogy főzzön a Rebbére. Apámat választották ki arra, hogy elmenjen az elkészült ételért és elszállítsa a Rebbéhez. Miután a rebecen hazatért, apám továbbra is segített a háztartásukban. Négy éven keresztül egyfajta segédként szolgált náluk, segített a peszáchi és szukoti előkészületekben, és második otthonra lelt a házaspárnál.

Mivel a nagyapám nem élte túl a háborút, a nagyanyám pedig Európában élt, a rebecen sokat törődött apámmal. Amikor elkezdett menyasszony után nézelődni, a rebecen így szólt hozzá: „Nem való, hogy minden egyes találkozóra ugyanabban az öltönyben mész el”. Ezért nekiajándékozta a Rebbe egyik régi öltönyét.

Később is, amikor a szüleim Belgiumba költöztek, fenntartották a közeli kapcsolatot. A születésem után, amikor együtt New Yorkba látogattunk, mindig elmentünk a rebecenhez is. Hiába volt rendkívüli tiszteletnek örvendő asszony, velünk úgy viselkedett, mintha közeli rokon lett volna. Olyan volt, mintha egy nagynéném vagy a nagymamám lett volna. Emlékszem egy látogatásra, amikor úgy kilencéves lehettem. A testvéreimmel a házukban játszottunk. Akkoriban hatalmasnak tűnt a ház, ezért így szóltam a rebecenhez: „De minek egy ekkora ház, ha nem laknak itt gyerekek?” A rebecen nem haragudott meg az indiszkrét kérdés miatt, és a következőt felelte: „A hászidok mind a Rebbe gyermekei”.

Tizenéves koromban, 1980 és 1985 között én is a központi Chábád jesivába mentem tanulni. Ottlétem alatt – apámhoz hasonlóan – én is rendszeresen látogattam a rebecent. Amikor felhívtam és a hogyléte felől érdeklődtem, mindig azt mondta: „Gyere, látogass meg”. Így sokszor ültem nála, beszámoltam a tanulmányaimról, illetve a családomban történt eseményekről. A rebecen mindig süteménnyel és ananászlével vendégelt meg. Egyszer megbetegedtem, és mivel nem éltek rokonaim a városban, őt hívtam fel. Azt mondta, hogy küld C-vitamint, de egyik barátom sem vállalta, hogy elhozza, mert nem mertek belépni a Rebbe házába. Végül sikerült meggyőznöm valakit, hogy elmenjen. Akkor értettem meg, hogy mit jelent csupán megközelíteniük azt a házat, ahol én annyira otthon éreztem magam.

A nyolcvanas évek elején a Rebbe és a felesége a Chábád központi épülete közelében lévő könyvtárban töltötte a szombatokat. Amíg a Rebbe a központban volt, én mindig elmentem „gut sábeszt” kívánni a rebecennek. Ő persze mindig megvendégelt valamivel. Egyszer azt kérte, hogy mondjak kidust az asztalon lévő borra és süteményre. Mivel a bor egy drága kristálykancsóban volt, arra gondoltam, hogy az bizonyára a Rebbének lett félretéve, ezért visszautasítottam a rebecen kérését. Ő rögtön tudta, hogy miről van szó, ezért azt mondta: „Mi a baj? Arra gondolsz, hogy ez a férjemé? Csak ne aggódj!”. Így tehát kényelembe helyeztem magam és jóízűen ettem-ittam.

Amikor ezt elmeséltem apám­nak, ő ezt mondta: „Hát per­sze, hogy a Rebbének volt félretéve a bor abban a kristálykancsóban”. A rebecennek azonban az volt a legfontosabb, hogy kényelmesen érezzem magam, nem akart tőlem megtagadni semmit.

Amikor 1985-ben megházasodtam, kértem egy szívességet a rebecentől. Szerettem volna a Rebbe egyik ingét viselni az esküvői baldachin alatt, a lubavicsi szokásoknak megfelelően. Ő azonnal igent mondott. Az inget magammal vittem Izraelbe, majd az esküvő után visszaküldtem neki. Az öcsém, Uri ugyanezt tette később, ám ő megkérdezte, hogy megtarthatja-e az inget. „Viseld egészséggel” – mondta a rebecen.

Ilyen volt ő – a legjobb szívű ember, akit valaha ismertem. Valódi királynő volt, ám számomra mindig szerető nagymama marad.

Yosef Yitzchok Holtzman rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 38. szám – 2022. május 26.