Az 1970-es években rendszeresen utaztam Gibraltárról egy New York-i jesivába. Mivel nem volt közvetlen járat a két város között, mindig Anglián át kellett repülnöm. Egy alkalommal 1979-ben, míg Londonban landolt a gép, elhatároztam, hogy a rep­térről hívom fel a „770-et” (A lubavicsi mozgalom New York-i központjának közismert megnevezése, az épület ház­számára utal – a szerk.).

Abban az időben sok repülőgép-eltérítés volt, így a Rebbe áldását akartam kérni, hogy épségben megérkezzem. Általában csak többszöri próbálkozás után kapcsoltak a Rebbe irodájába, de ez alkalommal azonnal. Binyomin Klein rabbi vette fel a telefont. Elkezdtem ecsetelni, hogy épp Londonban vagyok, úton a jesivába, és hogy a Rebbe áldását szeretném kérni a további útra. Ennyit válaszolt: „hívj pontosan huszonöt perc múlva”. Úgy tettem amint mondta, s pontban huszonöt perc múlva újra hívtam. Klein rabbi azt mondta, hogy a Rebbe biztonságos repülést kíván nekem, valamint érdeklődött a nővérem hogylétéről. Pár napja volt, hogy utoljára láttam a nővéremet, aki épp várandóssága végén volt, de gondoltam, biztos minden rendben van vele, így annyit válaszoltam, hogy „jól van, mondd meg a Rebbének, hogy rendben van.” „Nem”, mondta Klein rabbi, „a Rebbe tudni akarja, hogy van a nővéred épp most. Hívd a nővéredet.” Újra letettem, majd felvettem a kagy­lót, s már tárcsáztam is a nővérem számát, de senki nem vette fel. Megpróbáltam a szüleimet hívni, de ott sem vette fel senki a telefont. Majd hallottam, hogy épp az én járatomat mondják a hangosbemondón, így fogtam a csomagjaimat, felszálltam a gépre, s pár perc múlva már teljesen ki is ment a fejemből, hogy kerestem őket. Mikor megérkeztem New Yorkba, első dolgom volt, hogy megálljak a 770-nél és informáljam Klein rabbit, hogy épségben megérkeztem. Ő bement a Rebbéhez, majd pár perc múlva kijött, s a következőt mondta: „tudod, a Rebbe tényleg aggódik a nővéred hogy­léte felől, nem mondtál ró­la semmit azóta, hogy kérdezett.” Volt egy kis irritáltság Klein rabbi hangjában, én meg elég rosszul éreztem magam attól, hogy erről teljesen megfeledkeztem. Kifutottam, s azonnal hívtam a nővérem házát, de megint senki nem vette fel. Hívtam édesanyám lakását, és őt végül sikerült elérnem. „Hol voltál eddig?”, kérdezte. „Már annyi ideje, hogy próbálunk elérni!” A nővérem kórházba került, ahol komplikációk léptek fel. Olyan rossz állapotban volt, hogy többen zsoltárokat kezdtek mondani érte. Végül az orvosoknak intenzív osztályra kellett küldeniük, ahol, hál’ Istennek, sikerült stabilizálniuk az állapotát.

Édesanyámnak említettem, hogy „a Rebbe nagyon aggódott érte!” „Honnan tudta a Rebbe?”, kérdezte kétkedve. Az egyetlen válaszom az volt, hogy „a Rebbe folyton csak mondta, hogy fel kellene hívjalak. Próbáltam néhányszor, s most sikerült.” Visszamentem a 770-be, és közöltem Klein rabbival a nővérem helyzetét, hogy most már rendben van, ő meg azonnal továbbította a hírt a Rebbének. Mondta, hogy a Rebbe megérezte, hogy a nővérem nincs jól, s ezért kérdezgetett nyomatékosan a hogyléte felől. Mondta továbbá, hogy a Rebbe megáldotta őt a teljes felépüléséért, valamint azért, hogy mind ő, mind a kicsi egészséges legyen. Hál’ Istennek a baba teljesen egészségesen született meg – fiú lett egyébként –, a nővérem meg teljesen felépült. Első adandó alkalommal, amikor lehetőségem nyílt elmesélni a nővéremnek a Rebbe kitartó érdeklődését felőle, nagyon elérzékenyült. Mesélte, hogy a sürgősségi osztályon delíriumos állapotba került, s próbálta édesanyánknak mondani, hogy hívjon engem, hogy a Rebbe áldását kérjem rá. De mivel nem volt teljesen tiszta a tudata, nem tudta megértetni magát szüleinkkel, hogy mit akar pontosan, habár tudta, mi folyik körülötte. Így csak lehunyt szemmel suttogta magában, „Rebbe, segíts, kérlek.” Ez pontosan akkor történt, mikor én a londoni reptérről telefonáltam, s a Rebbe kérdezett a hogyléte felől…

Michoel Hazan rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 51. szám – 2022. augusztus 25.