Miután ledoktoráltam biológiából Oxfordban, a Kaliforniai Egyetem Immunológiai és Bakterológiai Intézetében kaptam kutatói állást. Emiatt 1957-ben a csa­ládommal San Fran­cis­cóba köl­töztünk. Ott ismerkedtem meg Shlomo Cunin rabbival, a Lubavicsi Rebbe kaliforniai küldöttjével. Úgy gondolom, ő volt az, aki felhívta rám a Rebbe figyelmét.

1965-ben a szovjet kormány huszonöt külföldi tudóst hívott meg egy nemzetközi orvosi konferenciára, és én is a kiválasztott kevesek közé kerültem. Őszintén szólva nem töltött el büszkeséggel a kínálkozó lehetőség, mert nagyon is tisztában voltam a Szovjetunióban élő zsidók keserű sorsával, így először vissza is utasítottam a meghívást, az Egyesült Államokban szolgáló izraeli nagykövet, Ávráhám Hartman azonban személyesen jött el, hogy meggyőzzön. Elmondta, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük a szovjet zsidóknak és hogy a moszkvai izraeli nagykövetség munkatársait állandó megfigyelés alatt tartják, ezért nincs lehetőségük kapcsolatba lépni a helyi zsidó közösséggel. Nekem azonban lenne erre esélyem, hiszen különleges státuszú vendégként ér­keznék a Szovjetunióba. A nagy­követ meggyőzött, és végül el­fogadtam a meghívást.

Miután megérkeztem, az izraeliek elmondták, hogy mit kell tennem. El kell vitetnem magam Babi Járba, fel kell keresnem a moszkvai zsidó temetőt, és szóvá tenni, hogy a szabadon álló nagy terület ellenére miért korlátozzák zsidó temetéseket. Ügyelnem kell arra, hogy mindig vallásos zsidóként mutatkozzam és kóser étkezést igényeljek, hogy elnyerjem a rejtőzködő zsidók bizalmát, és felvegyék velem a kapcsolatot. Ennyit kértek tőlem, tehát kémkedésről szó sem volt.

A taktika működött. Egyszer kimentem a teremből, s mire visszatértem, a jegyzetfüzetemben egy apró, héber nyelvű bejegyzést találtam az egyik szovjet tudóstól: „Zsidó vagyok”. Kap­csolatba léptem vele, s később sikerült kihoznom a Szovjetunióból.

Találkoztam olyan zsidókkal is, akik titokban gyakorolták a hitüket. Megszakadt a szívem a küzdelmüket látva. Ellátogattam egy titkos minjenbe, ahol 25-30 ember imádkozott együtt, megismerkedtem egy grúz zsidókból álló közösséggel, akik egy elhagyatott épületben találkoztak. Ezek az emberek felfedték nekem a tevékenységüket, hogy megmutassák: még mindig a Tóra szerint élnek. Ez a megrázó élmény az egész életemet végigkíséri.

Miután hazatértem, a Rebbe megkért, hogy látogassam meg. Magammal vittem a legidősebb fiamat, Hillelt, aki akkor hétéves volt. A találkozóra késő éjjel került sor, és ő nem bírt ébren maradni. A vállamon alvó fiammal léptem be a Rebbe szobájába. A Rebbe átvette tőlem Hillelt, aki a beszélgetés alatt végig az ő vállán aludt.

A találkozóra húsz percet jelölt ki a Rebbe titkársága, de végül két és fél – három órán keresztül tartott, mert a Rebbe tud­ni akart az utazásom minden egyes részletéről. Mindent el­mondtam, amit tudtam, majd a Rebbe kérdéseket tett fel.

Miután lezártuk a szovjet témát, a Rebbe a szakmai kutatásaim felől érdeklődött. A traumaimmunológia érdekelte, ami akkoriban még rendkívül új tudományágnak számított. Ezen elmélet szerint a test immunrendszere, mely felismeri a vírusokat, a baktériumokat és a rákos sejteket és megküzd velük, egy trauma hatására képtelenné válhat a normális működésre, és ez teszi lehetővé a rákos megbetegedések kifejlődését. Ez egy igen bonyolult téma, de a Rebbe megdöbbentően mélyen értette, és nagyszerű kérdéseket tett fel.

A találkozó végén annyira az elhangzottak hatása alá kerültem, hogy így szóltam a Rebbéhez: „Én nem jeleskedem annyira a tórai törvények betartásában, mint mások. Ugyan naponta háromszor imádkozom, de nem mindig minjenben. A többi parancsolatot sem tartom be olyan nagy gonddal, mint az Ön küldöttei. De azért hadd kérdezzem meg: ‚Ki hívhatja magát az Ön haszidjának?” A Rebbe a következőt válaszolta: „Ez nagyon egyszerű… Aki elmondhatja magáról a nap végén, hogy egy kicsit előrébb tart, mint a nap elején – az ilyen embert örömmel nevezném a haszidomnak”.

Ebben a mondatban nagyon fontos üzenet rejlik. Azóta is minden erőmmel azon vagyok – bár nem mindig sikerrel –, hogy a nap végén képes legyek visszatekinteni és kijelenteni: „Egy kis lépéssel előrébb jutottam ma is”.

Dr. David W. Weiss

Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 49. szám – 2020. szeptember 3.