Alkalmazott matematikát tanultam a johannesburgi Wits Egyetemen, és azt terveztem, hogy az első diploma megszerzése után Izraelbe költözöm és a haifai Technion műszaki egyetemen folytatom a tanulmányaimat. 1972-ben azonban Dél-Afrikába költözött Mendel Lipskar rabbi, és ez drámai változást hozott az életembe.
Abban az időben az apartheid rendszer és a vietnámi háború miatt nyugtalanság uralkodott a társadalomban. Diáktársaimmal igyekeztünk válaszokat találni a kérdéseinkre és Lipskar rabbi egészen új nézőpontból világított rá a világ történéseire. Segítségével lassanként felfedeztük a zsidóságban rejlő értékeket és fokozatosan egyre vallásosabbakká váltunk. Egy nap így szólt hozzánk: „Itt az idő, hogy Crown Heightsba utazzunk és meglátogassuk a Rebbét”. A nagy kaland ekkor vette kezdetét.
Ekkor már jegyben jártam Chanával, aki a szünidőt szintén az Egyesült Államokban töltötte, egy női szemináriumon, melyet a Chábád szervezett.
Nem sokkal ezután megtartottuk a hivatalos eljegyzésünket. Az ünnepség során elmondtam emlékezetből az előző rebbe egyik beszédét. Akkoriban alig értettem héberül, jiddisül pedig egyáltalán nem. Angol fordítások akkortájt még nem igazán voltak, ezért egy diáktársam tanította meg nekem a beszédet. Mivel az eseményt éppen svát hó tizedike előtt tartottuk, ami az előző rebbe halálozási évfordulója és a Rebbe hivatalba lépésének napja, az előző rebbe utolsó tanítását memorizáltam. Ennek lényege, hogy a világ tulajdonképpen az Örökkévaló gyönyörű kertje, melyet a mi feladatunk felfedezni. Angolul tanultam meg és mondtam fel a szöveget, ami abban az időben újdonságnak számított, különösen az idősebb generáció számára. Az egyik éltesebb hászid, Yosef Weinberg rabbi annyira lelkes lett, hogy meg is írta a Rebbének, hogy angolul hangzott el egy hászid értekezés.
Az ezt következő szombaton, ami éppen svát tizedike volt, a Rebbe két hosszú, éjszakába nyúló tanítást adott. Másnap Chanával együtt látogattunk el hozzá mint jegyespár. Rendkívül izgatottan vártuk a találkozót, és sok időt töltöttünk el azzal, hogy megírjuk a levelet, melyet belépéskor kell átnyújtani neki. Mivel én azon a kedden éppen haza készültem utazni Dél-Afrikába, az áldását kértem az útra.
A találkozó előtt Lipskar rabbi azt javasolta, hogy tegyek említést a Rebbénél a matematikai tanulmányaimról, mivel egykor ő is tanult matematikát. A levelemben ezért erről is írtam, és vártam, hogy reagál majd rá és elbeszélgetünk a témáról. Ehelyett a következőt mondta: „Gondoskodjon arról, hogy előre meghatározott időben, rendszeresen tanuljon Tórát, mert így vésheti az emlékezetébe a tanultakat és ezáltal készülhet fel a jövőre”.
A találkozó végén egy kéréssel fordult hozzám: „Amikor visszatér Dél-Afrikába, mondja el az embereknek, hogy mit hallott a hászid összejöveteleken. Ha olyasvalakitől hallják, aki személyesen volt jelen, sokkal jobban megértik az üzenetet”. Ettől egy kissé pánikba estem. Ugyan órákat töltöttem a Rebbe által vezetett összejöveteleken, egy szót sem értettem abból, amit mondott. Arra gondoltam, hogy a Rebbe talán túl sokat képzel rólam, köszönhetően Weinberg rabbi beszámolójának, de végül arra jutottam, hogy a Rebbe nyilván tudja, hogy nem beszélek jiddisül. Nem szóltam semmit, de másnap a jesivában leültem Binyomin Cohen rabbival, aki részletesen elmondta, hogy miről beszélt a Rebbe. Mint kiderült, a Rebbe akkor hirdette meg a mezuza-kampányt, melynek az volt a célja, hogy minden zsidó otthon ajtajára kerüljön mezuza. Azt tanította, hogy a mezuza védelmezi az otthont és megakadályozza a külső, negatív hatások beáramlását. A mezuza által az ember az Örökkévalóval partnerségben irányíthatja a család életét.
Miután visszatértem Dél-Afrikába, megismételtem a Rebbe tanítását a mezuzáról. Chanával aktívan részt vettünk a kampány elindításában, és a mai napig részesei vagyunk e kezdeményezésnek. Én ellenőrzöm, hogy a zsidó iskolában minden ajtófélfán a megfelelő helyen legyen kóser mezuza elhelyezve.
Aryeh Peles
