London Stamford Hill nevű negyedében nőttem fel, egy hagyományőrző zsidó családban. A Cranwich utcában volt a házunk, ahol sok lubavicsi család élt, többek között Bentzion Shemtov rabbi, a Rebbe küldöttje, továbbá ebben az utcában működött a lubavicsi iskola is. Ötéves koromtól jártam oda a vasárnapi foglalkozásokra, s így fokozatosan közel kerültem a Chábád mozgalomhoz. Később a Brooklynban működő központi lubavicsi jesivában folytattam a tanulmányaimat, ahol gyakran voltam a Rebbe közelében.
1967. június 3-án, egy szombaton a Rebbe az Izrael körül kialakult fenyegető szituációról beszélt. A helyzet éppen nagyon forró volt, mert Nasszer egyiptomi elnök nem sokkal korábban blokád alá vonta az Eilati-öblöt és kiutasította országából az ENSZ békefenntartóit. A Rebbe a talmudot idézte: „A világ népei látni fogják, hogy az Örökkévaló neve van rajtad és félni fognak tőled”. Elmagyarázta, hogy ez a mondat a tfilinre vonatkozik és ezt tudatni kell az izraeli katonákkal.
A következő nap a Rebbe böjtölt, hétfőn pedig kitört a hatnapos háború. Emlékszem, mennyire fellelkesített mindenkit, ahogy az izraeli hadsereg egy nap alatt megsemmisítette az egyiptomi, szír és jordániai légierőt. A repülőgépek még csak fel sem tudtak szállni. A Rebbe utasítását követve a háború második napján nem vallásos zsidó üzletembereket kerestünk fel és tfilinrakásra kértük őket. „Segítsük Izraelt győzelemhez” – mondtuk, és senki sem utasított vissza minket. Az elsöprő győzelem mindenkit elkápráztatott.
A Rebbe azt akarta, hogy ez a lelkesedés ne hagyjon alább. Ha akkor valaki pénzt kért Izrael számára, mindenki azonnal adakozott. A Rebbe azonban más állásponton volt. A rabbiknak nem pénzt kell kérni a közösségtől, mondta, hanem tfilinrakásra kell buzdítaniuk. Abban a felfokozott állapotban senki sem mondott nemet.
Én minden nap a zsidó tulajdonban lévő üzleteket jártam a tfilinemmel és naponta tájékoztattam a Rebbét az elért eredményekről. „Örülök a jó híreknek … Remélem, hogy mások is eltanulják tőled, hogy mit kell tenni” – írta egyik válaszában.
Az egyik alkalommal egy katonai járművet pillantottam meg az egyik brooklyni utcában. Kiderült, hogy kiképzés lesz olyan fiataloknak, akiket nem soroztak be a vietnámi háborúba. Megkérdeztem, hogy van-e valaki, aki közös imádkozást tartana a zsidó katonáknak. Nem volt, és örömmel fogadták az ajánlkozásomat. Szombat reggel istentiszteletet szervez-
tem nekik, vasárnap pedig a barátaimmal tfilint raktunk velük.
Amikor beszámoltam erről a Rebbének, azt írta, hogy fokozzam az aktivitásomat. Még aznap este felhívott Hodakov rabbi, a Rebbe titkára, és elmondta, hogy bármilyen kérésem lenne a programmal kapcsolatban, csak szóljak neki, mert a Rebbe minden erőforrást biztosítani fog. Még egy irodát is kaptam!
A Rebbétől kapott pénzből vallásos témájú kiadványokat nyomtattunk a katonáknak, illetve autókat béreltünk, hogy minél több bázisra elszállíthassuk a füzeteinket. Az elkövetkező években nagyon sok katonához eljutottunk.
Chaim Jacobs rabbi
