Akkor találkoztam először a Lubavicsi Rebbével, amikor még pályafutásának elején járt. Ez 1956-ban történt, amikor a Bnéj Akiva vallásos-cionista ifjúsági szervezet képviselőjeként Amerikába érkeztem Izraelből. Egy barátom hívott meg, hogy látogassak el a Chábád mozgalom főhadiszállására, egy hászid összejövetelre. Nagyon jól éreztem magam. Különösen a Rebbe tett rám nagy hatást, aki órákon keresztül magyarázta a Tórát és az éneklést is ő vezette. Még abban az évben személyes találkozón fogadott a Rebbe. Nagyon késői órára kaptam időpontot. Amikor megérkeztem, megdöbbentett a várakozó emberek nagy száma. Azon gondolkodtam, hogy ha nappal a Rebbe a Chábád mozgalom irányításával foglalkozik, éjszaka pedig fogadja a hozzá érkezőket, akkor mikor alszik?

A beszélgetésünk elsősorban a zsidó oktatás körül forgott. Elmondtam, hogy miből is áll a feladatom a Bnéj Akiva küldöttjeként, továbbá beszámoltam arról, hogy mi informális oktatással foglalkozunk, és csak hétvégenként találkozunk a fiatalokkal, akkor is csak néhány órára. Így tehát kizárólag azzal foglalkozunk, ami a legfontosabb: a hitünk legfontosabb alapvetéseiről beszélünk velük.

A Rebbe azt mondta, hogy szerinte minden oktatási formában erre kellene összpontosítani. Ez a hozzáállás, mely szerint az oktatás elsődleges célja az Istenben való hit elültetése, és nem csupán a tananyag átadása, a mai napig meghatározza a gondolkodásomat.

Szó esett továbbá a koedukált rendezvények problémájáról is. A Bnéj Akivában ez volt a bevett gyakorlat, mellyel szemben a Rebbe komoly fenntartásokkal élt. Felhívta a figyelmemet arra, hogy ez tragédiákhoz vezethet. Hozzátette azonban azt is, hogy a programjaink még nagyobb tragédiát akadályoznak meg, hiszen a Tórához hozzuk közel a fiatalokat. Úgy ítélte meg, hogy a jelen körülmények között a végeredmény ellensúlyozza a veszélyeket.

Emlékszem, hogy nagyon emelkedett hangulatban hagytam el a találkozót, és még inkább elmélyült a Rebbe iránt érzett csodálatom. Akkoriban még nagyon fiatal voltam, mindössze 24 éves, a Rebbe mégis kiemelkedő tisztelettel fogadott és sok időt szánt rám. Néhány év múltán, amikor az anyámat gyászoltam, részvétnyilvánító levelet kaptam a Rebbétől. Nem értesítettem az irodáját a halálesetről, valahogy mégis a tudomására jutott és személyesen írt nekem levelet. Elképedtem: ki vagyok én, hogy kiérdemeltem a figyelmét?

A későbbiekben, akárhányszor csak az Egyesült Államokba utaztam, mindig igyekeztem ellátogatni hozzá. Ez a nyolcvanas években volt, amikor már nem volt mód személyes találkozót kérni tőle, de vasárnaponként, amikor egydollárosokat osztogatott, hogy jótékonyságra buzdítsa az embereket, lehetett váltani vele néhány szót.

1991 januárjában részt vettem egy ünnepségen, melyet az izraeli Kiriját Máláchi lubavicsi negyedében, a Náchálát Hár Chábádban rendeztek annak örömére, hogy végigtanulták a Rámbám Misne Torá című kódexét. Ezt követően New Yorkba utaztam, és a vasárnapi dollárosztásnál megemlítettem a Rebbének, hogy az ünnepségen mondott beszédemben az ő tanítását idéztem, mely szerint nem szabad a zsidó nép hibáit nézni, hanem az érdemeire kell koncentrálni, és a legfőbb feladatunk manapság, hogy szeretettel hozzuk közel az embereket a Tórához.

A Rebbe így felelt: „A Rámbám még tovább megy. A Misne Torá végén azt írja, hogy a végső megváltás idején a világ népeit nem fogja más érdekelni, mint Isten megismerése. Tehát nemcsak a zsidó nép, hanem az egész emberiség vágya lesz az, hogy közel kerüljön a Teremtőhöz”.

Végezetül annyit mondhatok, hogy a Rebbe volt a zsidó nép egyik legnagyobb vezetője, akinek a szava a világ minden tájára elért, ahol csak zsidók élnek. A küldöttei a Föld minden sarkára eljutnak, még a legeldugottabb helyekre is, ahol sokszor kizárólag az ő érdemükben létezik zsidó élet. A Chábádnak köszönhetően rengeteg zsidó tért vissza saját gyökereihez és a Tórához. Hatalmas kitüntetés, hogy egy olyan egyedülálló vezetőt érdemelt ki a nemzedékünk, mint ő.

Chájim Meir Druckman rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 10. szám – 2021. november 11.